A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömöriti. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adja vissza az eléje táruló valóságot és gondja van a belső lényeg érzékeltetésére is.
Magyarországon a XIX. század harmadik harmadától kezdve terjedt el a realista szemléletmód, melynek napjainkig is számos követője ismeretes. Paál László (Reggel az erdőben, 1875; Erdő mélye, 1873), Munkácsy Mihály (Tájkép folyóval, 1880 körül; Colpachi park, 1886), Szinyei Merse Pál (Hóolvadás, 1884-95), Mészöly Géza (Falu vége, 1875), Mednyánszky László (Dunajeci tájrészlet, 1893 körül), Deák Ébner Lajos (Vadmályvák útja, 1880), Bihari Sándor, Fényes Adolf (Kisvárosi délelőtt, 1904), a nagybányai művésztelep festőinek mindegyike (pl. Ferenczy Károly: Hazatérő favágók, 1899), Koszta József (Vihar előtt, 1909), Rudnay Gyula (Nagybábonyi utca, 1921 körül), Tornyai János (Őszi reggel, 1907) - on kívül még számos magyar festő kapcsolódik, legalább munkásságának egy periódusában, a realizmushoz.