Fényes Adolf a század első évtizedeiben nemcsak Szolnokon festett, hanem más Pest környéki kisvárosokban is, így Szentendrén és főként Vácott. Ide kötődik egyik főműve is, mely két alak lassú mozgása ellenére fülledt tespedtséget sugároz. Csendes béke ömlik el az ódon falak között. Ezt a lomha nyugalmat árasztja a nagy tömegekből építkező, összefogott foltfestés és meleg sárgás tónusok túlsúlya is. A napsütést idéző ragyogást élénkítik a nőalakok ruháin és ernyőjén felizzó pirosak, valamint a lombozat és az árokszéli fű zöldjei. A lila reflexek és árnyékok raffinált színkultúráról árulkodnak. Ezekkel a reflexes ecsetvonásokkal a festő remekül meg tudja bontani a nagy felületeket, így éri el, hogy az üresnek tűnő síkokat is gazdag színrészletek töltik ki. 1904-gyel kezdődő legharmonikusabb és egyben legnépszerűbb korszakában Fényes a képi egységet, a tiszta festőiséget keresi és egyre fontosabbá válik számára a dekoratív összhatás.