Tornyai művészete csak érintőlegesen kapcsolódott a plein-air-hez, bár idős korában fényektől átjárt nyomorúságos enteriőrjeit és szentendrei tájait sajátos szivárványos ragyogás borította be. Ifjúkorában készített, puritán egyszerűségű alföldi tájai és még inkább tömör fogalmazású népéletképei áttételesen Munkácsy Mihály örökségét hordozzák. A szegényparaszti származású festő számára a végtelen alföldi táj sivársága keserű sorsszimbólumot is jelentett. Először 1907 tavaszán költözött ki a szülővárosa, Hódmezővásárhely közelében fekvő pusztára és ettől kezdve folyton ezt a szegényes, kevés festői motívumot nyújtó, hatalmas rónaságot festette.
Akárcsak a többi alföldi festőt, őt is az izgatta, hogyan lehet ábrázolni "a nagy sömmit", azaz a hangsúlyok nélküli, végtelenbe nyúló síkságot. Mint írta: "az eget szeretem festeni, vagy a pusztát. Ennek is a lelkét inkább, mint a külsejét". Főként a kompozíciók nagy részét elfoglaló égbolt színtüneményeire koncentrál. A szélvihartól felkavart por, homok gyakran telepszik rá e tájra, és emiatt uralják piszkos, kevert színek a légköri változásokat száz meg száz tanulmányban rögzítő kompozícióit. Az itt látható képen még a rónaság olyan jellegzetes motívumai is feltűnnek, mint a gémeskút a körülötte legelő gulyával vagy a libapásztorlány a szépen sorjázó fehér tollú libákkal. Később még jobban szűkítette a motívumok körét, hogy eleget tehessen ars poeticájának, mely szerint "az igazi művészet... a nagy gerjedés, lélekfelhevülés megnyilatkozása, a lehető legegyszerűbb köntösben". Tehát tudatosan vállalta a kevés eszközzel sokat mondás nehézségét.