1873-ban régi vágya teljesült a festőnek: végre eljuthatott a barbizoni művésztelepre, hogy ott letelepedve teljesen átadhassa magát a már oly sok művészt megihlető táj varázsának. A hatalmas erdélyi rengetegek szélén felnövekedett székely származású festő azonnal otthon érezte magát a fontainebleaui erdőben is, mely most már festészetének egyetlen tárgya lett. Ez azonban nem hozott egyhangúságot művészetébe. A legkülönbözőbb napszakokban és évszakokban, más-más megvilágítás és változatos atmoszférikus viszonyok mellett festette képeit, melyek így - ha bizonyos kompozíciós megoldások többször vissza is térnek - mindig más arcát mutatják a természetnek és saját hangulati beállítottságának.
Míg hollandiai képein szélesebb rálátással, nyitottabb horizonttal szerette ábrázolni a lapos táj egy-egy darabkáját, most többnyire a közelről megfigyelt erdő legbelsejét festette. Mindig kitűnően visszaadta az egyes fafajok karakterét és egyedi variációit, a fák együttesében pedig térérzékeltetését csodálhatjuk. Ez a ritka derűs, novemberre datált erdőrészlet az első barbizoni év termése, mely Paál Lászlót teljesen kiforrott, érett művésznek mutatja. Már túl van első komoly szakmai sikerén: érmet nyert a bécsi világkiállításon, magabiztosan fest, cseppet sem hasonulva a Barbizonban akkor is folyamatosan jelenlévő sokféle festő bármelyikéhez. Az őszi színpompa a szinte árnyékmentes, mély erdei derengés szórt fényében is aránylag intenzív erővel érvényesül.