A megdöbbentően tömör fogalmazású Hóolvadás is természetet nagy egységekben látó, grandiózus tájszemlélet gyümölcse, a magyar realista tájfestészet egyik csúcsa. Az egy évtizedes festői hallgatást követően befejezett felhős égbolt kivételével a kép egy óra műve. Benne izzik alkotója egyéniségének ereje és szókimondó egyszerűsége. A téli nedvességet magába szívó, dús termésre felkészült szántóföld meleg barnájának ilyen nagyszabású megragadása páratlan a múlt század európai festészetében. Még a barbizoniak sem nyújtották a pőrére vetkőzött táj ennyire eszköztelen képét.
A Hóolvadás szimbolikus kicsengése könnyen megfejthető, ha az újszerű Szinyei-képeket kegyetlen kritikával ízekre szedő maradi műkritikusokra gondolunk: a földet kettészelő vízmosás kiszélesedésében az előtérben egy elhullott állatot hollók leptek el. Íme, ez a tragikus valóság, figyelmeztet a festő, akinek már nincs kedve szép emberalakokkal benépesíteni a megfigyelt vidéket. Elbúcsúzik derűs ifjúságától és rezignációval veszi tudomásul az élet kegyetlenségét. Késői elégtételként a kép 1900-ban a párizsi világkiállítás egyik ezüstérmét nyerte el, míg maga a mester csupán 1908-ban jutott ki - először és utoljára - a művészet akkori fővárosába