1886 nyarán Munkácsy két nagyszerű képet festett Colpachon, felesége luxemburgi birtokán. Az egyik a Fasor, melyen a művész barátjához, Paál Lászlóhoz hasonlóan a fák sűrűjében is a természet végtelenségét, hatalmas térélményét érzékeltette.
Az ugyanekkor készült Colpachi park viszont szinte egyetlen fára koncentrál. A sokat betegeskedő mester lelki problémáinak megközelítéséhez is segítséget adhat a különös felépítésű öreg fa festésmódjának és kompozíciós szerepének vizsgálata. Munkácsy ugyanis felfokozott hevülettel, pasztózus ecsetvonásokkal festette a napsugarak felé nyújtózkodó lombokat és a kinyújtott kezekre emlékeztető sötétbarna ágak is a fény felé sóvárognak. Ekkoriban súlyosbodó alkotói és emberi válságában még inkább vágyakozott a megértésre, támogatásra, ám nyugalomra csak a természet mélyén talált. Teljesen átadta magát a látvány varázsának, talán ennek is köszönhető, hogy egyetlen más képén sem sikerült ilyen pontosan visszaadnia a sokféle zöldek legkülönfélébb színértékeit. Szuggesztív egyszerűséggel és panteisztikus hittel rögzítette a számára megnyilatkozó természetben a mindenség eldugott zugait is betöltő teremtő akaratot.
Munkácsy művészetének e jellege Mednyánszky, illetve Csontváry festészetében találja majd meg folytatását, de a folytonos, beható természettanulmányozás mindkettőjüknél majd méginkább az irracionalitásba fog torkollni.