Munkácsy látásmódjának nagyvonalúsága érzékelhető az 1880 körülre datálható tájtanulmányokon, melyek Courbert tónusos realizmusával rokon vonásokat mutatnak. A robusztus karakter ugyan mindkettőjükre jellemző volt, más műfajokban azonban Munkácsynál nem tudott ilyen kézzelfoghatóan kitörni, mint éppen tájképeinél. Heroikus romantikus szemléletmódjával a tájban is a nagyszerű motívumot kereste, többnyire itt is drámai hatásra törekedett. A vízfelület fényeit mesterien megcsillantó kis kép azonban a plein-air tájszemlélethez való közeledését is jelzi. A lendületes ecsetvonások férfias erővel, ugyanakkor a táj szépségére rácsodálkozó ellágyulással tapogatják le a természeti és a benne megbúvó építészeti környezet formáit. Mint tájképei nagy részén, itt is látható az előtérben egy figura - ha staffage jellegűen is, de szüksége volt a táj hangulatának meghatározásához az ember jelenlétére, aki panteisztikus egységbe olvad a pompás természettel. Mint számos hasonló képén, itt is a szintetikus egységben látás dominál az analízis helyett. A fojtott atmoszféra jól érzékelteti a festő melankóliáját, komorságra hajló lelki alkatát. A táj hangulati elemeinek visszaadása fontosabb számára, mint az objektív képrögzítés - így válik érthetővé az impresszionistáktól való idegenkedése és Paál Lászlóhoz fűződő mély barátsága.