A különböző hatások átlényegítését, Deák-Ébner magáratalálását 1875-től számíthatjuk, amikor nyaranta Párizsból Szolnokra ment festeni. Az alföldi városka különös atmoszférája, nyüzsgő vásárai felszabadító hatással voltak az idelátogató festőkre. Az osztrák A. Pettenkofen, Tina Blau és társaik, majd Deák-Ébner és a többi magyar festő plein-air látásmódjának jól megfelelt a szolnoki környezet. Az akadémikus beállítás és kompozíció helyett igyekeztek az élet elevenségét visszaadni. Míg Deák-Ébner sokalakos életképein az elbeszélő jelleg dominált, korai szolnoki tájképein elkerülhette a tematikai kötöttségeket: a színre építkező, oldott festőiség, a könnyed folthatás ezeken tehát zavartalanul jelentkezhetett.
A festmény a vidéki élet egy meghitt, üde zugát ábrázolja. A természet pompájával versenyre kel a vele harmóniában élő ember életszeretete. A művész kedvelt kompozíciós sémáját követi: hasonlóan egyik főművéhez, az 1881-ben festett Hazatérő aratókhoz, a környezet tömegelrendezése itt is azonos a széles mezei úton haladók irányával. A tájkép attól lett az életképhez képest érdekesebb és újszerűbb, hogy a képformátum kiszélesítésével hangsúlyosabbá vált a virágos bal oldal, így apró figurái mintha a barátságos nyári természet tenyerén sétálnának.