Mednyánszky jól ismerte kortársai művészetét: a franciákon, hollandokon kívül a Szolnokra látogató osztrák és magyar festőkkel is kapcsolatban állt. Egyéni látásmódja, különc egyénisége azonban megakadályozta, hogy bármelyikük hatása alá kerüljön. Mindvégig megtudta őrizni eredetiségét, különleges zamatát. Nyughatatlan vándorlásai közben, változó hangulataitól befolyásoltatva, sokrétű és változatos tájképeket festett egész pályája folyamán. Alapos megfigyelő volt: pontosan feljegyezte a látvány színértékeit, karakterét, gondosan elemezte a színek pszichikai, fiziológiai hatását, a táj és saját maga hangulatát. Naplójának többször visszatérő formulája: " a földi vagy reális bázisa a benyomásoknak mindinkább megszorítandó". Művei ennek megfelelően az érzékelt természeti formán túl az időtlen lét hangulatát sugározzák és látomásokká válnak.
Életrajzi adataiból tudjuk, hogy 1893 nyarát a Magas-Tátra vidékén töltötte, sokat kirándult, valószínűleg ekkor készült e képe is. A franciáktól örökölt plein-air hagyomány ezen is sajátosan egyéni misztikával telítődött, mely a festőt a szimbolizmus közvetlen közelébe vitte. A képen alkalmazott különös színvilág értelmezéséhez talán kulcsot ad egy naplórészlete 1895-ből: "minden és minden szín közül a vörös sárgás és barnás keverékeinek van érzékileg legizgatóbb hatásuk". Ekkoriban még hosszabban időzött a Dunajec folyó környékén, és képein a természet fenyegető erői nyertek egyre inkább kifejezést.