Plein-air festészet



A plein-air festészet a szabad levegőn megfigyelt fény- és színjelenségek visszaadásával kiszabadította a művészetet a műtermi festészet mesterkélt, zárt világából. A szabadtéri megvilágítás fény-árnyék játékai, a reflexek villódzásai gyors munkára késztették a tájfestőt, aki folytonosan változó egyszeri látvány színértékeit - valőrjeit (valeur) - rögzítette az addig megszokott, sablonos helyi színek helyett. Ezzel megnyitotta az utat az impresszionizmus kibontakozása felé.

A plein-air legfontosabb Közép-európai képviselője Szinyei Merse Pál (Léghajó, 1878, Virágzó almafák, 1902; Pipacs a mezőn, 1902). Mellette Mészöly Géza (Lido, 1883), Spányi Béla (Kálvária Bodajkon, 1880-as évek), a szolnoki festők (pl. Aggházy Gyula: Tájkép, 1878), a nagybányai művésztelep festői, főként Ferenczy Károly (Márciusi est, 1902), Iványi Grünwald Béla (Völgyben, 1900; Ruhaszárítás, 1903), Hollósy Simon (Parasztudvar szekérrel, 1912), Glatz Oszkár (Est a havason, 1897), Csók István (Tél a tavaszban, 1913), Réti István (Tájkép figurával, 1906 körül), illetve Zemplényi Tivadar (Útban hazafelé, 1897-98), majd Szőnyi István (Tájkép lóval, 1920) említhető.


| Fel |