Ahogy a század első felében, sőt még Lotz Károlynál is gémeskút volt az alföldi táj legfőbb térszervező eleme, úgy vette át ezt a szerepet a század utolsó harmadára a szénakazal, valamint a csőszök, pásztorok pusztai menedékhelye, a nádból vagy szalmából készült kunyhó. A tanyák elszórt épületcsoportjain és néhány csenevész fán kívül egyéb kiemelkedő tárgy nemigen magasodott a laposan elnyúló horizont fölé. E szegényes tematika első konvenciómentes megfogalmazója Deák-Ébner Lajos volt, akinek 1875 körüli vázlatait talán Aggházy is láthatta, amikor elhatározta, hogy 1876-ban Szolnokon telepedik le. A mára kissé elfelejtett Aggházy elsősorban életképfestőként aratta sikereit. Ezért is fogadta be őt párizsi műtermébe Munkácsy Mihály. Aggházy azonban nem rokonszenvezett a drámai hangvételű művészettel és inkább az élet napsugarasabb oldalát kívánta rögzíteni zsánerképein és tájtanulmányain egyaránt.
A nagy rónaságot elfogulatlan szemmel vizsgáló magyar festő nem fokozta le a színek erejét, amint az ekkoriban Európában szokásos volt, hanem igyekezett minél pontosabban visszaadni az élénkzöld gyep frissességét, az enyhén felhős kék ég levegősségét. Végtelen egyszerű témája és kompozíciója, remek távlata, pasztózus festésmódja a Szinyei Merse korai vázlataival, vagy Mészöly rokon felépítésű Szigetvár - képével elkezdett korai magyar plein-air festés folytatóját jelzik.