Bár Réti István a nagybányai művészet egyik legfőbb propagálója és teoretikusa, életművében viszonylag ritkák azok a festmények, melyek maradéktalanul magukon viselik a főként Ferenczy Károly által kimunkált nagybányai elveket. Réti elsősorban borongós hangulatú, majd lassan színesedő interieurjeivel és portréival szerzett magának megbecsülést társai között. Az ő figyelme főként a tanításra, szervezőmunkára, elméletre irányult és kevesebb ideje maradt arra a következetes, fokról-fokra fejlesztett művészi tevékenységre, melyet pedig maga is igen fontosnak tartott. E spontán szemlélődő hangulatú képe társtalan munkásságában: szélesen kezelt, üde színvilágával itt jutott legközelebb az impresszionizmushoz. Az összefogott foltfestéssel, a harmonikusan vezetett szín-ritmusokkal a természetben feloldódó ember kiegyensúlyozott, boldog hangulatát sikerült visszaadnia. Réti, aki mindig is kereste a téri viszonylatok kifejezési lehetőségeit, ezúttal úgy oldotta meg az aránylag szűk térmélységbe komponált kép távlatát, hogy jobboldalt legelőre egy sötéten árnyékos, benyúló lombrészletet festett, mely mintegy kulisszául szolgál.