Festő, Kossuth-díjas (1948 és 1952); kiváló művész (1952). A budapesti Mintarajztanodában Gregus János, Székely Bertalan, Lotz Károly, 1886-87-ben a müncheni akadémián Löfftz, Hackl, végül 1888--89-ben a párizsi Julian akadémián Bouguereau, Robert-Fleury növendéke volt. Ezután évekig Münchenben élt, s képeivel nagy nemzetközi díjakat nyert (Ezt cselekedjétek..., 1890; Árvák, 1891 stb.). 1896-ban csatlakozott a Hollósy Simon vezette nagybányai csoporthoz, s a nyarakat Nagybányán töltve Budapesten élt.

1903-ban Párizsba költözött, s festészete egyre inkább közelebb került a posztimpresszionisták foltfestéséhez, színei az impresszionisták keveretlen ragyogásához. Ekkor készültek nevezetessé vált aktos kompozíciói (Műteremsarok, 1905, Magyar Nemzeti Galéria; Thámár, 1906, Római Galéria; Vámpírok, 1909 stb.). Hazatérve 1911-ben nagy állami aranyérmet nyert (Wlassics-arckép, Magyar Nemzeti Galéria). 1914-ben gyűjteményes kiállításon mutatta be addigi alkotásait a Műcsarnokban. Ebben az időszakban festette legszebb és legérettebb képsorozatait (a kislányáról festett Züzü-képek, 1910-15; Balatoni sorozat, 1916-31; Sokác képek, Tulipános láda 1910 után. Arcképek, Keresztapa reggelije 1911-32 stb.). 1920-ban A Szinyei Társaság elnökévé választották. 1921-től 1932-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára. A II. világháború kitöréséig egyenletes és fejlődő erővel dolgozott, új (Zsuzsánna, Lila fauteuil, Margit-híd bővítése, tájképek stb.) és régebbi témáin (Nirvána). A háború azonban lefékezte munkakedvét és munkabírását, amely később magas kora miatt már csak részben tért vissza.

Egyike volt azon kevés számú nem olasz művésznek, akinek önarcképét az Uffizi-képtár kitüntetésképpen gyűjteményében kifüggesztette. Műveinek túlnyomó része a Magyar Nemzeti Galériában található, ahol 1965-ben emlékkiállítása volt.