A nagybányai festők munkásságában ritka eset, hogy valaki ennyire közel kerüljön az impresszionizmus egyik végpontját jelző divizionizmushoz annak is a Pellizza da Volpedo vagy A. Morbeli által fémjelzett olasz ágához -, mint a magyar festő ezen a képén. A füves előtér és a szénaboglyák sokszínű festékpöttyei juttatják eszünkbe leginkább a pointilizmus technikáját. De ha az égbolt távolról egységesnek tűnő kékjét közelről megfigyeljük, kék-rózsaszín pöttyök lüktetését ott is észleljük. A forró napsütés benne vibrál a látvány minden apró részletében. A száradó ruhák teljes fényében felizzó vörösének harsány színereje sűrű tömege révén is messzire kivilágít a képből. Ez a franciák és az olaszok, sőt még a belga luministák módszerétől is alapjában eltér. Van valami cigányos temperamentum a fénytelített színek - pirosak, kékek, sárgák, zöldek - és a köztük elhelyezkedő, szivárványos reflexekkel gazdagított fehérek tobzódásában. Ugyanakkor ez a dekoratív tendencia meg is haladja az impresszionisztikus villódzást. A festő egyébként még egyszer elővette a témát, és az 1906-os változat sommásabb, összefogottabb lett.