Festészet és szobrászat a 19. század második felében
Az átváltás fokozatosan mutatkozik meg és készít elő a század utolsó harmadának nagyszabású, igényes és hatásos kompozícióira, akár táblaképek, akár faldekoráció formájában.
A tájfestés egy hazai művészetünkre jellemző törekvését képviseli Mészöly Géza (1844-1887 ) festészete. Alapjában sok szál fűzi a Markó-kör aprólékos előadásmódjához, idilli hangulatához, de sokkal erősebb tájfestői felkészültséggel - amit Bécsben és Münchenben szerzett - nemcsak művészileg magasabb szinten, de fejlődésében és felfogásában is korszerűbben valósítja meg a hazai tájak ábrázolását. Csendes és zárt körben élt, befelé forduló természete volt. Csak vízparti, főleg balatoni tájakat és jeleneteket örökít meg. Képein, amelyen Munkácsy Mihály vagy Paál László művészetével szemben világos tónusban, fegyelmezett színellentétekkel dolgozik, valami derűs béke és eseménytelen boldogság honol. A természet változásai iránt rendkívül fogékonyan gyűjti nyaranta friss benyomásait rögzítő vázlatait, hogy azokat a téli hónapokban műtermében megfesse. Akár az Alföld vagy a Tisza-part tájait, akár a Balatonét festi, a nézőnek az a benyomása, hogy a helyszínen készült friss művekkel találkozik. Valami sajátos hitelesség és festői meggyőző erő árad szét rajtuk (Balatoni halásztanya 1877).
A népi-nemzeti felfogás, amely Orlaynál, Jankónál és több társuknál életképben és történelmi tárgyú festményben egyaránt jelentkezett, igazi magaslatát Munkácsy Mihály (1844-1900) művészetében érte el. Benne egyesülnek a megelőző korszak legjava törekvései, nála fejlődik tovább a hazai hagyományok és a müncheni-párizsi iskolák tanulságainak ötvözete. Feltehetően e szerencsés szintézisnek köszönhető, hogy festői előadásának drámai ereje, színeinek szépsége, emberábrázolásának jellegzetessége nálunk is, külföldön is rendkívüli sikert aratott. A párizsi szalonok és a műkereskedelem ünnepelt alakja lett egy olyan korszakban, amelynek festői szemlélete, művészi felfogása már erősen túlhaladta az övét. Egyúttal - külföldi sikerei révén - Munkácsy az első magyar festő, aki hirdethette hírünket a világban, és a figyelmet a magyar művészetre irányíthatta. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)
Munkácsynak mint a nemzeti hagyomány egyik fő képviselőjének jelentősége igen nagy. A színek erőteljes kontrasztja, az előadásmód sajátos hevülete és fojtott romantikája olyan vonásai, amelyek az úgynevezett alföldi festők -- Tornyai, Koszta, Rudnay - művészetében újra érvényesülnek a 20. században.
Munkácsy barátja volt a hozzá igen közel álló csak tájfestőként működő Paál László (1846-1879). Ő is Düsseldorfon át jut el Párizsba, ahol magányt kereső természete csakhamar a csendes Barbizonba viszi. Itt él mindvégig és az őt környező táj egyes részleteit, a napszakok eltérő megvilágítását festi erőteljes valóságábrázolásban, de költői hangulattal átitatva. Úgy tűnik -- Munkácsyval való minden rokonsága ellenére -, hogy számára az emberek semmit sem jelentenek, csak a természet nyújt megnyugvást és ihlető forrást. Képeinek (Út a Fontainebleau-i erdőben, 1875, Erdő mélye, 1877) egy-egy háttéralakja csak az arányok jelzésére szolgál és nem is az ő műve. Ez a világtól elvonuló, komor és gyászos hangulatokat kedvelő természetábrázolás a 20. század festészetének egyik áramlatát készíti elő, amikor az ember már nem küzd az őt lenyűgöző természettel, hanem kissé melankolikusan megadja magát annak.
Noha Munkácsy mindent megtett , hogy tanítványokat nevelhessen, fiatal festőket párizsi ösztöndíjjal támogat és lehetővé teszi párizsi tanulmányútjukat, a szó igazi értelmében alig lehet Munkácsy-iskoláról beszélni. Leginkább a népi életképeknek azt a vonulatát, amelyet Szolnokon a művésztelep megalapítása előtt dolgozó festők képviselnek, lehet vele kapcsolatba hozni. Böhm Pál (1832-1905) cigányromantikát tükröző, staffázsalakokkal zsúfolt életképeket festett, majd visszatért Münchenbe és bravúros festői képességei ellenére a műkereskedelem számára készített számtalan képe mind sekélyesebb lett. Jobban belenőtt a hazai viszonyokba Deák Ébner Lajos (1850-1934) művészete. Derűs, gondtalan életképeket festett, amelyek a közvetlenség és látszólagos egyszerűség varázsával ejtik rabul a nézőt, amint ezt Baromfivásár, Edényvásár és hasonló című, főleg a szolnoki vásári élet jeleneteit megörökítő munkák mutatják. A festői előadásmód biztonsága, a kissé tarkán színes összhatás ragyogása olyan vonások, amelyek nagy felkészültségre vallanak anélkül, hogy Munkácsy mély és gyötrő problematikáját sejtetnék.
Hasonló festői adottságokkal, de szerencsésebb tárgyválasztással működik Bihari Sándor (1855-1906 ). Idilli optimizmus árad képein, amelyek szerkezete, finoman mérlegelt színhatása messze túlszárnyalja Deák Ébnerét. Bíró előtt vagy Vasárnap délután (1885) című művei már olyan vonásokat mutatnak - levegős festés, áttetszőbb színek használata -, ami majd a nagybányai festőkre, például Hollósy korai műveire lesz jellemző. Jó tárgyválasztása mellett az ábrázolás mélyebb tartalma iránti közömbössége biztosított számára széles körű sikert, míg előadásának tetszetősségével a századvégi festészet konzervatív ágának egyik fontos áramlatát képviseli.
A korszak hivatalos festészetének legkiemelkedőbb képviselője Benczúr Gyula (1844-1898). Gazdagon áradó, minden témára alkalmas festői tehetségét a müncheni Piloty-iskolában fejlesztette ki. Itt alakult ki a kissé pufogó reprezentáció olyan hatásos iránya, amely a történelmi festészetre és az arcképfestészetre sokfelé hatott. Benczúr első műve: Hunyadi László búcsúja (1866) a történelmi festészet kissé szentimentális, de nagy művészi készséggel hatásosan előadott példája. Képszerkezet, perspektíva és a festői előadásmód minden készsége egyesül nála. Vajk megkeresztelése (1875) című művén pompa és teatralitás, ragyogó színek és az összhatás erős sodra feledtetik az alapjában behódolást jelentő kép hamisságát. Sok tekintetben jellegzetes kifejezője ennek a sokféle útkeresést mutató korszaknak, amely a kiegyezést követően nálunk kialakult. Nemcsak a Rubensre emlékeztető festőiség gazdagsága ejti rabul kortársait, hanem a problémátlanság és derűlátás, ami minden művére jellemző. Működésének fő területe, ahol a legjobbat alkotja, az arckép. Ezek sorában családtagjairól festett bensőséges és megkapó műveken át a hivatalos, olykor dölyfös arcképig ível változatos munkássága. Magabiztos tartású, fennkölt kifejezésű arcképei közt több jól jellemzett kép akad és megérteti, hogy Benczúr kedvéért mesteriskolát alapítottak a Képzőművészeti Főiskolán, amely immár a külföldi akadémiákkal is versenyzett.
Benczúr ragyogó pályafutása, gazdag munkássága mellett a halványabb tehetségű és kevés változatosságot mutató Liezen-Mayer Sándor (1839-1898) művészete alig érvényesül. Témaválasztása jó, egyik legnépszerűbb képén: Mária Terézia egy beteg koldusasszony gyermekét szoptatja, érzelmes életképpé változtatja a császárhű témát. Sokkal mélyebb és ígéretesebb Gyárfás Jenő (1857-1925) művészete. Etikai komolyságával, balladaszerűen fojtott hangvételével Székely Bertalanra emlékeztet. A Tetemrehívás kissé túlzott drámaisága és szereplőinek arckifejezése még az akadémiai oktatás hatását mutatják. De őszintesége és igényessége már ekkor kitűnik. Ha munkássága megértésre talált volna, a népi tárgyú életkép (például Disznóölés című műve) egyik avatott mestere lett volna. Nála is, miként Székelynél, főleg vázlatain mutatkozik meg egy frissebb, levegősebb, festőibb felfogás, amely végleg hátat fordíthatott volna az akadémiai naturalizmus korlátainak.
Sajátos helyet foglal el Révész Imre (1859-1944) festészete. Petőfi a nép között című és más Petőfivel kapcsolatos tárgyú képe Munkácsy hatását mutatja és a 48-as tárgyválasztás előszeretetét. De legfontosabb műve a Panem című, amely aratósztrájkból vette tárgyát, hangvétele erősen drámai és kompozíciója, előadásmódja éles társadalomkritikát éreztet. Későbbi művei ezt a bátor hangot már nem képviselik, festészete bágyadttá válik.
Ebben a sokféleségben, számos értékes kezdet és több sikertelen próbálkozás közepette nem meglepő, ha olyan egyéni utakat járó művészek lépnek fel, akik egyik fő áramlatba sem sorolhatók, nem is találkoznak a társadalom megértésével és munkásságuk bizonyos mértékig csonka maradt. Ilyen két felfogásban erősen eltérő művész Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László.
Szinyei Merse Pál (1845-1920) felvidéki középnemesi családból származott, alapvetően a természet csodálója, derűs szívvel vele élő művész. Minden harciasságtól mentes egyéniség, noha szenvedett mind egyéni, mind társadalmi konfliktusok miatt. Vázlatszerűen könnyed, szinte tavaszt lehelő korai képei után (Ruhaszárítás, Hinta) festi fő művét, a Majálist (1873), amelynek ragyogó színei, sajátos perspektívája, közvetlen és póztalan életszerűsége élénk ellenérzést váltott ki a máshoz szokott közönségnél. Főleg Keleti bírálja élesen. Hiába bátorította Böcklin - akinek hatására több művét festette -, hogy ne térjen le útjáról, Szinyeit oly mélyen sértette az értetlenség, hogy visszavonult, és hosszú éveken át alig festett. A derűs életkedv, a látszólagos problémátlanság, amely a Majálist oly elragadóvá varázsolja, már nem él a feleségéről festett Lilaruhás nő (1874) arcképén, noha nemes fegyelme, magába forduló csendje és színadásának sajátos ellentétei itt is erős kolorisztikus tehetségről vallanak. A Majális csak sokkal később, az 1896-os Millenáris Kiállításon aratott sikert a később Nagybányára telepedett fiataloknál, és ezzel együtt Szinyei több régebbi és visszavonultsága alatt festett műve került előtérbe. Ezek nyugodt természetábrázolása, sajátos nemessége, finoman tört színei már keveset mutatnak a korai évek könnyed és levegős festőiségéből, gyors és mégis finom ecsetkezeléséből. Ez okozta, hogy Szinyeit sokan az impresszionistákhoz hasonlították, noha soha nem látta műveiket. Újra felfedeztetésétől fogva Szinyei mint a Képzőművészeti Akadémia tanára, majd igazgatója fejt ki fontos működést, de korai műveinek magaslatát többé nem érte el. Vele a hazai festészet egyik legnagyobb alakja száll kettétört élettel sírba.
A másik jelentős festő Mednyánszky László (1852-1919), az igazi nagy magányos. Felvidéki nemesi családból származott, megélhetési gondjai alapjában nem voltak, de az állandó keresés, az élet súlyos kérdéseivel való szembenézés művészetének mindvégig fő vonása. Sokat utazott, állandó nyugtalanság űzte.
Elsősorban a táj érdekelte, amelyet borongó és szomorú, alkonyati vagy hajnali világításban fest, barlangok és sáros utak, mocsaras vidékek és fenyegető erdők képében. Soha nem vonzza a derű és az öröm. Ugyanezen vonások jelzik figurális festészetét, amely főleg népi alakoknak, csavargóknak, katonáknak félalakos képeiből, fejtanulmányaiból áll. Ezek olyan frisseséggel és életteljes előadásban készültek, ami e korban ritka jelenség. Ez a nehézségekkel szembenéző felelősségérzet viszi őt haditudósítóként az első világháború éveiben a frontra. Itt alkotja - többek közt - Szerbiában (1916) című festményét. A hótól fedett végtelen magányban, az elhagyott csatamezőn halott és sebesült katonákat látunk. Itt már semmi nyoma a reformkori érzelmes áldozatosságnak, sem a kiegyezés utáni nagyhangú és győzelmet hirdető hazafiasságnak. Szenvedés és halál, az élet súlyos megpróbáltatásai, amelyek főleg a szegényeket, a kiszolgáltatottakat sújtják, néz velünk szembe és ezzel válik a festő a századforduló mondanivalójának egyik korai kifejezőjévé.
A század utolsó harmadára festészet terén tehát igen gazdag kép alakul ki, akár a fellépő irányokra, akár a tárgyválasztásra gondolunk. Ez a sokrétűség az utolsó években még fokozódik és azzal jár, hogy felkészültség terén tapasztalható hiányosságokról már egyáltalán nem beszélhetünk, akár az akadémikus, akár a szabadabb utakat kereső irányokat vesszük figyelembe.
Nagy általánosságban jellemezve a helyzetet: egymás mellett áll a 48-as kor hazafias érzésektől hevített, de mindinkább naivvá váló áramlata azzal a másikkal, amely főleg a müncheni akadémiáról hozza olykor hamisnak ható pátoszát és naturalizmusát, több egyéni kezdeményezést mutatva. Ezek az új jelenségek előjelei a század utolsó éveiben és a századfordulón a huszadik század áramlatait és mozgalmait elősegítő változásoknak, amelyek majd új csoportosulásokhoz, művésztelepek alakulásához vezetnek.
A Hollósy által 1896-ban alapított nagybányai művésztelep, később festőiskola a huszadik század szaporodó hasonló alapításai közül a legkorábbi, hatásában is legfontosabb. Igényesség és művészi gondosság jellemezte a főleg tájkép és alakos kompozíció terén kiemelkedő festőkkel, élükön Ferenczy Károllyal. Népi életképtől nagyarányú történelmi festményig, szinte tudatosan alkalmazva a panorámaszerű felfogást, dolgozik Feszty Árpád (1856-1914). A magyarok bejövetele című körképe jól példázza ezt. Vágó Pál (1854-1928) Petőfi a honvédek közt című képén képviseli ezt a felfogást, míg Baditz Ottó (1849-1936) új szociális problémák iránt is érzékeny. Angyalcsinálók című műve biztató kezdeteit mutatja ennek a kritikai realizmusnak, amely azonban - főleg a nagybányai körhöz tartozó festők néhányánál - derűs és népi zamatú életképekhez fog átívelni. Ilyen műveket találunk Hollósy Simon (1857-1916), Glatz Oszkár (1872-1958), Csók lstván (1865-1961) korai alkotásain, művészetük taglalása a következő korszakba tartozik. Munkácsy mellett dolgozott Párizsban Rippl-Rónai József (1861-1921), aki első mesterétől élesen eltávolodik és munkásságának korai szakasza a tiszta szecesszió jellegzetességeit mutatja. (Rippl-Rónai művészetét ugyancsak a következő korszakban tárgyaljuk.)
Alapjában Munkácsy és Benczúr követője lenne Karlovszky Bertalan (1858-1936), aki gondos kivitelű, de mindinkább lélektelenné merevülő arcképeiben, életképeiben az akadémizmus legjellegzetesebb képviselője. Kortársa László Fülöp (1869-1938) az elegáns és könnyed, bravúros festői előadása miatt hatásos társasági arckép mestere. Olyan magyar festő, aki otthonos volt kora szinte minden uralkodójánál és e tekintetben hazai kortársait túlszárnyalta.