Festészet és szobrászat a 19. század második felében









Szobrászat

A festészet nagy jelentőségű és páratlan gazdagságú virágzásával nem vetekedhet a szobrászaté, noha e téren is rendkívüli fellendülésnek vagyunk tanúi. Amíg az előző korszak szinte minden jelentős törekvése vagy a művészi felkészültség hiányosságán, vagy a kedvezőtlen gazdasági körülmények miatt akadt el, addig most olyan nagy változás következett be, hogy a fellépő nehézségek ellenére rendkívüli gazdagodást figyelhetünk meg. Nemcsak a Mintarajz tanoda néven 1871-ben alakult felsőfokú művésziskola nyújt rendszeres képzést, de egyre általánosabb, mondhatni elengedhetetlenné válik a külföldi akadémiák látogatása. Közülük Bécs és München az, ahol szobrászaink leginkább tanulnak. Az itt tanultak a legtöbb esetben rányomják bélyegüket növendékeikre, de mégis kialakul, elsősorban Izsó Miklós esetében egyéni, mondhatni nemzeti felfogás, amely megkülönbözteti Izsót és szobrászaink néhányát az egyetemes szobrászat szokványos és általános vonulatától.

E korban az építészet is jóval több lehetőséget biztosít díszítő szobrászati alkotásokra. Nemcsak az ornamentális díszítmények terén - amelyek a romanizáló-gótizáló épületek frízét, oromdíszeit, nyíláskeretezéseit gazdagították -, de olykor figurális ábrázolásokban is. Egyik legjelentásebb épületplasztika a Feszl építette Vigadó sarokdíszeként Alexy Károlytól készített Táncolókat ábrázoló reliefek, amelyek könnyed lendülete és az épülethez szerencsésen illeszkedő mintázása nagymértékben emeli az amúgy is gazdagon alakított homlokzat hatását. De ilyen bőséges dísz ékesíti a berlini Stüler által épített Tudományos Akadémia külsejét is, amelyen a tudomány különféle nagyjait bemutató monumentális reliefek sorozata szerepel, köztük Izsó Miklós alkotásai is.

Ha a klasszicizmus után a romantika idején ismét szokásossá vált az épületdíszítő szobrászat és annak bizonyos tekintetben jelképes mivolta, a historizmus korában ez szinte kötelezővé vált. Nem annyira monumentális méretben és igénnyel, mint inkább a gazdagítás és a díszítés kedvéért. Szinte nincs épület, amelynek kapuját és erkélyét figurális díszek, hermák és kariatidok ne díszítenék. Nincsenek angyalfej nélküli zárókövek, általában nincsenek díszítetlenül hagyott hangsúlyos részletek. De ez a sokféle mitológiai vagy ornamentális dísz legtöbbször stukkóból készült, olykor öntés útján előállított, gépiesen sokszorosított részletek voltak. Ritkán találunk igazi kőfaragó munkát, leginkább még az erkélytartó figuráknál. Ez a gazdagság egyaránt jellemzi a városi épületeket és az egyházi alkotásokat. Ha művészi értékük általában nem is magas, de történelmi és ízlésbeli dokumentumértékük, s a szobrászi gyakorlat elterjedését, nélkülözhetetlenségét igazoló voltuk miatt mégis fontosak. Most alakul ki az a régen nélkülözött általános szobrászi tudás és gyakorlat, amely felvirágzást indít el. Már a század végére kialakul az a szobrászi színvonal és a szobrászat iránti igény, amely e korszakban minden országban megfigyelhető.

A dekoratív szobrászathoz képest új, korábban szinte nem létezett feladatként jelentkezik a köztéri emlékműszobrászat. Általános műfaja ez a 19. századnak, de sehol sem alakult ki annyira előzménytelenül, mint hazánkban. Ezért teljesítményei, amelyek nem maradnak a környező országokéi mögött, annál magasabbra értékelhetők. Nemcsak uralkodók és államférfiak, a nemzeti költészet nagyjai jutnak most emlékszoborhoz, de a léptékben megnőtt város is elnyeri közterein a szükséges hangsúlyokat. Emellett virágzik az intimebb igényű plasztika is, arcképek vagy életképi jelenetek formájában, de ezek jelentősége a monumentális szobrászat mellett - Izsótól eltekintve - másodlagos.

Már e rövid jelzések is mutatják, hogy e félszázad legsajátosabb egyénisége Izsó Miklós (1831-1875) volt. Ő az első - sokáig az egyetlen -, aki a hazai szobrászatot erős nemzeti színezettel egyetemes európai szintre emeli. Mintegy párhuzamos jelensége annak a népi-nemzeti felfogásnak, amely Petőfi és Arany, illetve Erkel és Liszt művészetében jelentkezett. Izsó pályáját nemcsak a kevés megértés, de súlyos tüdőbaja is megfosztotta a beteljesüléstől és ez okozta korai halálát is. Mégis, ami megvalósult, azt bizonyítja, hogy a harmadik negyed kimagasló művésze volt. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Huszár Adolf (1843-1888) kora egyik legkeresettebb szobrásza. Jó mintázási készsége, biztos alaképítése ellenére nem rendelkezik kimagasló képességekkel. Megkapó őszinteségét és tartózkodó mintázását a budapesti Deák-szobor (1887) jól érzékelteti. Huszár is korán hunyt el, a Deák-szobrot sem ő, hanem Stróbl Alajos, a századforduló legnevesebb szobrásza fejezte be.

Számos kisebb jelentőségű emlékműszobrász mellett a század utolsó harmadának legjelentősebb szobrásza Fadrusz János (1858-1903). Mindvégig önálló egyéniség maradt, a historizmus általános felfogása nem érintette. Fő művének a kolozsvári Mátyás király szobrát tekintjük (1895-1902). Fadrusz művészetében azonban nemcsak a monumentális szobrászat egyik nagy mesterét tisztelhetjük, hanem új utakat mutató, új áramlatokat eggyé olvasztó egyéniséget is. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Noha a következőkben ismertetendő szobrászok életműve túlnő a 19.századon, felfogásuk jórészt a 19. század utolsó harmadát képviseli és ezért itt szerepelnek. Elsősorban két sokat alkotó monumentális szobrászt kell említeni: Zala Györgyöt és Stróbl Alajost.

Zala György (1858-1937) a korszak legjobb akadémiáin tanul, mesterségbeli tudása, monumentalitás iránti érzéke kiemelkedő. De pátosz és póz gátolják abban, hogy igazán mély, magával ragadó művész legyen. Legsikerültebb alkotása Andrássy Gyula lovas szobra (1893) volt az Országház mellett (A Kossuth-híd építésekor lebontották), amelyen elegancia és lendület, hatásos és festői körvonalak, ember és állat harmonikus összefűzése a fő erények. Fő műve a Millenniumi-emlékmű (1894), az egykori Sugár út kulisszaszerű építészeti lezárása, amely kissé pöfeteg szoboregyüttesével és az oszlopsorok párkányán elhelyezett, lendületesen mintázott csoportokkal (Háború és Béke alakjai vágtató lovaktól húzott kocsin) igen hatásos képet ad. A sokáig készült, csak 1920-ban befejezett emlékmű építészeti részét Schikedanz Albert építész szerencsésen oldotta meg. Építészet és szobrászat hatásos kapcsolata itt jobban sikerült, mint a kor legtöbb más alkotásánál. Zala egész életében sokat dolgozott, alapjában minden megbízást elvállalt, de arcképeiben, kis méretű életképi csoportjaiban vált igazán megkapóvá.

Stróbl Alajos (1856-1926) sokkal magával ragadóbb egyéniség. Noha sok tekintetben rokon Zalával, az őszinteség és meggyőzés hitelesebbé teszi műveit. Tőle sokszor azt is elfogadjuk, amit másnál kifogásolnánk. Legjobb példa erre a Mátyás-kútja (1902) kissé panoptikumra emlékeztető csoportja a budai várpalota falán. Szobrászati tehetségét, nemes emberi eszméit korai Önarcképe (1878) mutatja leginkább. A részletek finomsága, az arányok fegyelme itt is szembetűnő. Nagyarányú művészetének egyik legszebb példája Anyánk című szobra (1892-1896). Törékeny alkatú öregasszony ül kissé hajlott háttal előttünk, nemes egyszerűség, csendes magába fordulás érződik rajta. De a szeretet is, ami a szobrász kezét vezette. Ilyen meggyőző, őszinteségében is ünnepélyes művet keveset alkotott később. Nagyszámú köztéri szobrai a hivatalos igények hangosságát, kissé barokkos színpadiasságát árasztják. Kivétel talán Arany János szobra a Nemzeti Múzeum előtt (1895), amelynek szinte zenei harmóniájú körvonalai, az ülő költő vonzó és közvetlen alakja elfeledteti a talapzatalakok kissé nyers naturalizmusát.

Emlékműszobrász volt Róna József (1861-1939) is, egyúttal - főleg korai szakaszában - az épületszobrászat egyik kedvelt mestere. Részletes és színes előadású Önéletrajzában bőven beszámol ezekről a műveiről, és képet ad az épületplasztika századvégi egyre üzletiesebb irányzatairól. Számos munkája közül csak Savoyai Jenőnek a volt királyi palota előtt álló szobrát emeljük ki. Kallós-Telcs: A budapesti Vörösmarty-szoborPompázatos részletek, barokkos pátosz ellenére olyan lendület él benne, oly remekül illeszkedik exponált helyére, hogy alkotóját igazi szobrászként kell számon tartani. Róna vérbő mintázása mellett hűvösebb, de őszintébb Kallós Ede (1866-1950) szobrászata. Többször dolgozott a valamivel fiatalabb Telcs Edével együtt, így készült legismertebb alkotásuk, a budapesti Vörösmarty-szobor, amelyet túlméretezett talapzatán sorakozó nagyszámú mellékalakja jellegzetes, de szobrászi értelemben nem egészen megoldott alkotásként állít elénk.

A század végére tehát a művészet minden terén gazdag és sokszínű kép alakul ki, ebből csak a legkiemelkedőbb egyéniségeket emeltük ki. Megmutatkozott, hogy a hazai művészet több tekintetben felzárkózott az európai mellé, vannak egyéni nemzeti tendenciái, újraformáló hagyományai. Ugyanakkor egyesíti a különféle, nagyrészt a jövábe mutató törekvéseket is. Ezt a gazdag összképet igyekezett bemutatni a Millenáris Kiállítás. Tendenciája a királyhű nemzet dicsőséges történetének bemutatása volt, mégis - valamilyen formában - mindegyik fontos áramlat részt vett a seregszemlén. Ezzel nemcsak a hazai művészet életképessége, egyetemes értéke bizonyosodott be, hanem sajátos arculata, nemzeti törekvéseinek mikéntje is.