A 19. század második felének legsajátosabb szobrász egyénisége Izsó Miklós volt. Ő az első - sokáig az egyetlen -, aki a hazai szobrászatot erős nemzeti színezettel egyetemes európai szintre emeli. Mintegy párhuzamos jelensége annak a népi-nemzeti felfogásnak, amely Petőfi és Arany, illetve Erkel és Liszt művészetében jelentkezett.
Első mestere Ferenczy István volt, aki korán felismeri tehetségét. Majd Bécsben és Münchenben tanul - jellemző módon diáktársai közadakozásából - és innen küldi haza első művét, amelyet Búsuló juhász címen szoktunk emlegetni (1862). Alapjában még reformkori eszméket sugároz, idealizált népi alakot mutat, de már érződik benne valaminő fojtott erő, olyan energia, amely ezt a békés beállítást szinte szétfeszíti. Noha az antikizáló síremlékek támaszkodó gyászolójának motívumát használja, nincs benne semmi az antikvitásból, inkább saját későbbi felfogásának csíráit jelzi.
Nélkülözések közepette töltött tanulóévek után Izsó hazatér és nagyobb megrendelések hiányában - miközben néhány épületplasztikai megbízásból szerzi meg létalapját- kis méretű tanulmányokat készít népi figurákról, elsősorban Táncoló parasztokról. Ez az egész életén végighúzódó bozzetto-sorozat a mozgás és testábrázolás számtalan változatát, bravúros kifejezését és népi szilajságát ábrázolja olyképp, hogy a sajátos nemzeti jelleg általános érvényű kifejezéssé válik. Lendület és szenvedély, test és ruházat szoros kapcsolata, a test kifejező készségének és érzékeny mintázásának gazdagsága élteti e kis vázlatokat, bizonyítva, hogy Izsó a legnagyobb feladatokra hivatott.
E nagy feladatok közül a debreceni Csokonai-szobor volt az első, sajnos az egyetlen, amelyet valójában Izsó készített el. A fiatalosan hetyke, de egyúttal nemesen előkelő, máig élő költőeszményt formálja itt meg szobrában (1871). Biztosan áll magyar ruhájában, formái és részletei egyaránt szolgálják a monumentális igényt. A felállított műnél megkapóbb a fél életnagyságú első modell, amelyet nyilván a távlati hatás kedvéért nagyított meg a művész. Mintázása, kifejezőereje egyaránt kiváló. 
A szobor ugyan erősen leköti idejét, de közben és előtte több arcképet is készít, ezek közül az orvos Almásy Balogh Pálé emelkedik ki (1864). Ízigvérig szobrászi arcmás, élethű és összefogott, húsosan érzékletes formái mögül egy kiváló ember szólal meg. Majd nagy lendülettel fog hozzá Petőfinek a budapesti Petőfi téren felállítandó szobrához, melynek szenvedélye, lendülete, vonzóan érdekes feje nemcsak hozzánk, magyarokhoz, de szinte az egész emberiséghez szól. A művész korai halála meggátolta a befejezést, amely így munkatársára, Huszár Adolfra maradt. Keze alatt kissé szokványosan ünnepélyes, patetikus pózzal szavaló költővé vált a figura, már nem az a páratlan, egyéni megfogalmazás, ami Izsóra mindig jellemző. Ugyanez a sorsa - azaz a más kéztől történő befejezés - a szegedi Dugonics-szobornak. Izsó pályáját nemcsak a kevés megértés, de súlyos tüdőbaja is megfosztotta a beteljesüléstől és ez okozta korai halálát is. Mégis, ami megvalósult, azt bizonyítja, hogy a harmadik negyed kimagasló művésze volt.
Előző lapra