A század utolsó harmadának legjelentősebb szobrásza Fadrusz János volt. Már kész szobrász, amikor Pozsonyból Bécsbe megy, hogy Tilgnernél továbbtanuljon. Mindvégig önálló egyéniség maradt, a historizmus általános felfogása nem érintette. Műveiben igazi monumentalitás uralkodik, erre vallanak már korai arcképei is, közülük Rónay Jácint méltóságot és emberséget tolmácsoló arcképe magasodik ki. Híressé a Krisztus a kereszten (1891) című művével vált. Vonzó természetesség és valószerűség avatja nemessé a naturalista beütésektől nem mentes alkotást.
Fadrusz első nagy köztéri alkotása a Pozsonynak szánt Mária Terézia-szobor (1893-1895) volt. Szobrászilag tömör kompozíciója, virtuóz részletei mellett a lován ülő királynő fiatalos szépsége magával ragadóvá tette a sajnos már elpusztult művet. Ezért fő művének a kolozsvári Mátyás király szobrát tekintjük (1895-1902). Méltóságteljes és hatalmat sugárzó a lovon ülő főalak, amely mégis a szeretett uralkodó iránti vonzalmat kelti. Mozgalmas mellékalakjai, főleg azonban a talapzat részletei és diszítő formái már egy további stílusfázis jegyeit hordozzák, azaz csíráit mutatják mind a kissé szélsőséges naturalizmusnak, mind a századforduló szecessziós törekvéseinek. Mindezzel együtt a Mátyás-emlékmű élénk és érdekes alkotás, erőteljes monumentalitást sugároz. Talán hosszú ideig az utolsó alkalom volt arra, hogy a függetlenség és szabadság eszméje köztéri szobron meggyőző módon szólaljon meg.
Fadrusznak ezután következő alkotásai már nem érik el ezt a magaslatot, s ebben a művészen elhatalmasodó betegségnek is része lehetett. A szegedi Tisza-emlékmű túlzott naturalizmusa, szinte színpadias felépítése, a kisbéri Wenkheim-szobor (1901) pedig kissé hűvös klasszicizmusa miatt nem mérkőzhetik a Mátyás-szobor magával ragadó erejével. Mindez bizonyítja, hogy Fadrusz művészetében nemcsak a monumentális szobrászat egyik nagy mesterét tisztelhetjük, hanem új utakat mutató, új áramlatokat eggyé olvasztó egyéniséget is.
Előző lapra