1896 nyarán az észak-erdélyi bányavárosba, Nagybányára érkezett kb. 40 művész, és ezzel elindult a művésztelep közel félévszázados története. Az első nyáron itt dolgozó társaság két csoportra tagolódott: az egyiket Hollósy Simon Münchenben működő magániskolájának különböző nemzetiségű fiatal művésznövendékei alkották, a másik csoport már gyakorló, elsősorban magyar művészekből állt. Ezek a festők rendszeresen szerepeltek a konzervatív szellemű Műcsarnok kiállításain, de az újító szellemű társaság csoportos fellépése 1897 végén nyílt konfrontációhoz vezetett. A szenzációszámba menő esemény indította el a Műcsarnok monopolhelyzetének megtörését, és a modern stílustörekvések magyarországi elismertetésének kezdetét. Ferenczy Károly budapesti Nemzeti Szalonban 1903-ban megrendezett első gyűjteményes kiállítása hozta meg a nagybányai festészetnek a teljes áttörést és sikert.
Hollósy 1901-ben elhagyta Nagybányát, növendékei közül egyesek Nagybányához, mások mesterükhöz maradtak hűek. A négy legjelentősebb nagybányai festő (Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Thorma János) úgy döntött, hogy a művésznövendékeket szabadiskola formájában fogják tanítani, és 1902-ben megalakították a Nagybányai Szabad Festőiskolát. Hollósy később egy másik erdélyi kisvárosba, Técsőre vitte tanítványait, az itt létrehozott művésztelep volt a nagybányai kolónia első leágazása. A nagybányai művésztelep további története során a kezdeti törekvések (naturalizmus, plein air, szecesszió) mellett újabbak is megjelentek. Itt indult a neósok mozgalma, a MIÉNK tagsága is többségében nagybányai művészekből állt, és a kecskeméti művésztelepet is Nagybányáról eljött festők alapították.
A nagybányai művésztelep első generációjának legjelentősebb képviselői: Ferenczy Károly, Hollósy Simon, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Thorma János.
Előző lapra