Az expresszionizmus a kifejezés szubjektivitása, ellentétben a naturalizmus és realizmus objektivitásával, valóságtiszteletével. Az expresszionista művész saját érzéseit vetíti a tárgyi világ motívumaiba, ezért lelki intenciója szerint a látványt tetszőlegesen, szuverén módon átalakítja, sőt időnként torzítja. Erős érzelmi töltete többnyire drámai színellentétekben, hangsúlyos kontrasztokban nyilvánul meg - hasonlóan egyik őséhez, a romantikához. Míg a romantika a XIX. sz. jellemző stílusa, az expresszionizmus a XX. sz. egészén végigvonul, bár iskolaszerűen a század első harmadában virágzott.

Magyarországon Mednyánszky László (Viharos táj, 1915 körül), Csontváry Kosztka Tivadar (Magányos cédrus, 1907), Koszta József (Ruhaszárítás 1920-as évek), Tornyai János, Vaszary János (Lovasok a parkban, 1919), Ziffer Sándor (A Morgó völgye, 1923), Tihanyi Lajos (Tájkép, 1908; Nagybányai utcarészlet, 1908), Berény Róbert (Capri szigetéről, 1913), Pór Bertalan, Kernstok Károly (Őszi fény, 1922), Orbán Dezső, Nemes Lampérth József (Tájkép, 1917), Mattis Teutsch János (Tájkép, 1910), Perlrott-Csaba Vilmos (Párizsi utca, 1930 körül) munkásságában mutatható ki - többek között - szorosabb kötődés, legalább életük egy periódusában, az expresszionizmushoz.