A magyar romantikus tájfestészet legfontosabb jellemzője, hogy a természeti élmény átélésére ösztönöz, és ezért legszívesebben a hazai táj regényes részleteit - magas hegyeket (Barabás Miklós:Vásárra induló román család, 1843-44), a vízeséseket (Keleti Gusztáv: Tátrai táj vízeséssel, 1860 körül), a Balatont (Brodszky Sándor: Vihar a Balatonon, 1870 körül), vagy a szabadságvágyat kifejező végtelen alföldi rónaságot, a pusztát (id. Markó Károly: Magyar alfölditáj gémeskúttal, 1853; A puszta; Lotz Károly: Ménes zivatarban, 1862, stb.) - ábrázolja. Már nem a klasszikus ókor építményeinek romjai, hanem a nemzeti történelem nevezetes helyszínéi (Telepy Károly: Diósgyőr, 1860; Ligeti Antal: Visegrád, 1860) és konkrét tájak iránt érdeklődik. Így témája által is hatást gyakorol a néző érzelmeire.

Bár a magyar festők a romantika korában is szívesen mentek tanulmányútra Itáliába, egészen más motívumok keltették fel a figyelmüket, mint elődeikét: elhagyva az általánosítást, fogékonnyá váltak képtárgyuk különleges egyéni karaktere iránt (Telepy Károly: A karthauziak kolostora Róma mellett, 1858 körül). Hasonlóan jártak el az egzotikumot kereső, Keletre utazó festőink is (Ligeti Antal: Oázis, 1862; Ligeti Antal: Libanon és Antilibanon, 1855-60, illetve Libay Károly Lajos: Regensburg, 1849), akik addig soha sem tapasztalt mértékben tágították ki a művészileg megörökített világ határait, új perspektívákat nyitva így a festészetben is.