Harmincegy évi távollét után, 1853 tavaszán Markó Károly izgatottan készült rövid magyarországi látogatására. Hazája iránti elkötelezettségét azzal is bizonyítani kívánta, hogy még l'Appeggiben emlékezetből lefesttette a nagy magyar Alföldet jellegzetes motívumaival, az itatóvályúktól körülvett gémeskúttal és a gólyával. Az alkonyi színharmóniát választva, itáliai eszményi tájképeihez hasonlóan most sem tudott elszakadni az okkeres, vörösesbarnás árnyalatoktól. Talán ezt a leszűkített palettát túllépendő ismételte meg útközben Bécsben a témát. A puszta című, hasonló méretű kis kép már a sápadt zöldeket juttatja érvényre, sőt az eső után felragyogó kettős szivárvány is feltűnik a végtelenbe nyúló rónaság fölött. Föld és ég atmoszférikus egységét a hidegebb színtartományban is éppúgy meg tudta őrizni, mint a melegebb tónusok esetében.
A magyar táj szimbólumává emelt gémeskutas pusztai táj Petőfi Sándor és Arany János hazafias költeményeiben, a festészetben pedig a Markónál fiatalabb Barabás Miklósnál 1838-ban; Lotz Károlynál az 1850-es évektől kezdve volt kedvelt motívum, igazából azonban a mai napig születnek hasonló témájú képek. A pusztaábrázolás kettős szimbolikája már kezdettől nyomon követhető mindegyikükön: egyrészt a " magyar ugar" lomha sivárságának, reménytelen egyhangúságának, másrészt viszont határtalan végtelenségében a magyarság letörhetetlen szabadságvágyának kifejezője.