A Balaton-felvidék páratlan panorámájának a nagyszabású megfogalmazása azon tájképek egyike, amelyeket a magyar kormány az 1870-es évek legelején rendelt az addigra már komoly sikereket elért festőtől, a Nemzeti Múzeum gyarapítására. Röviddel azelőtt a Magyar Tudományos Akadémia Ligeti Antaltól rendelt hasonlóan nagyméretű, várakat ábrázoló tájképeket. Így a két művész sorozata szépen illusztrálja, hogy a hivatalos körök akkoriban milyen tájábrázolást vártak el a festőktől.
Brodszky még Münchenből való hazatelepedése előtt megörökítette a viharos Balatont, illetve a környékbeli várakat. Az 1800-as évek eleje óta egyre erőteljesebb Balaton-kultuszhoz kapcsolódott, Kisfaludy Sándor regéinek újabb és újabb illusztrált kiadása mellett ugyanis veduta-sorozatok és folyóirat-illusztrációk sora jelent meg e témában. A festészetben Brodszkyé a vezetőszerep: leggyakrabban ő tért vissza e sikert hozó tematikához.
A meszesgyöröki magaspartról festette ezt a művét, a helyszínen készült tanulmányok alapján, műteremben. A viharos idő, a kép nagy mérete és a hosszadalmas festőtechnika nem is tették volna lehetővé a szabadban való munkát. Így a grandiózus összképet a kompozíció gondos mérlegelésével, a sötét és világos foltok, a hangsúlyos és hangsúlytalan részek kiegyensúlyozásával is fokozhatta. Csobánc és Szigliget középkori várromjainak kiemelése helyett a művészt a gazdag természeti formák, a változatos légköri jelenségek hű visszaadása kötötte le. Így a heroizáló történeti tájképet továbbfejlesztve Lotz Károly nálánál realisztikusabb festészetéhez közeledett.