A 19. század végén számos fiatal magyar festő tanult az akadémikus történelmi festészet központjában, Münchenben. Hollósy Simon 1878-ban kezdte meg tanulmányait a Királyi Képzőművészeti Akadémián. Pályájának kezdetén előszeretettel festett parasztzsánereket, de hamar túllépett a müncheni sablonon és képeit olyan technikai tudás, kifinomult anyagábrázolás jellemezte amely meghaladta a tradicionális szellemben dolgozó kortárs alkotók képeinek művészi minőségét. Majd az alig harminc éves művész egy csapásra híressé vált 1885-ben festett Tengerihántás című képével és 1886-ban, barátai unszolására nemzetközi rangra emelkedő szabadiskolát (Julién-akadémia) nyitott. Hollósy tanítványaiból (Thorma János, Réti István) és az iskola köré csoportosult baráti körből( Iványi Grünwald Béla, Csók István, Ferenczy Károly) alakult később a nagybányai csoport.
Ennek a körnek a művészete leginkább a naturalizmus nemzetközi áramlatához kapcsolható. A naturalizmus számukra elsősorban művészeti elv, amennyiben az akadémizmus és a romantika elleni lázadást hordozza magában. A Hollósy köré gyűlt fiatalok a romantika és az akadémizmus sablonjai helyett a valóságra, a természetre, az életre hivatkoztak. Két fogalom: a természet és az érzés vált jelmondatukká: a természet volt a legfontosabb téma, amit egy fajta vallásos áhítattal közelítettek meg. Emiatt mindent egyformán fontosnak tartó leíró jellegű naturalizmusukat lírai, érzelmes hangvétel színezte.
Művészetük technikai szempontból a ma már középszerűként számontartott Jules Bastien-Lepage hatásáról tanúskodik A francia festő gyöngyházfényű, kifinomult, kissé stilizált, rusztikus naturalizmusa müncheni akadémizmus légkörében frissnek, közvetlennek hatott. Képei a plein-air problémáinak óvatos megoldását példázzák. A müncheni tárlatokon szerepeltek már impresszionisták is de az új utat kereső fiatalok természetesen először az egyszerűbbet, megfoghatóbbat fedezték fel önmaguk számára. Az árnyékolás feketéit lágy szürkékre, kékes árnyalatokra cserélték. Gondosan elemzett tónusértékeket használtak. Kerülték a dekoratív kontrasztokat, ehelyett egyenlő értékű részek összhangjára építettek. Ezeknek a képeknek a naturalizmusa viszont még csupán egy fajta művi plein-air volt. A festők elvi meggondolásból lazították a műtermi megvilágítás keménységét. A szabad levegőn való festést csak iskolás feladatokon gyakorolták. Hollósy is csak az ablakon beszüremlő fényt elemezte: Ország bajai, Zrínyi kirohanása. Ferenczy Károly az, aki legközelebb jutott a fény felületmódosító hatásának elemzésében: Madárdal, Önarckép (1983), Orfeusz.
Művészetük etikai kérdésfeltevése viszont a realista írókhoz (Zola, Ibsen) igazodott. Műveik egyúttal erkölcsi hitvallásukat is magukba sűrítették, társadalmi elkötelezettség vállalását hirdették. Világszemléletük a humánus problémák iránti fogékonyságról tanúskodott. Gyakoriak voltak a szociális tendenciájú érzelmes témák: Thorma János: Szenvedők; Iványi-Grünwald Béla: Juhász és parasztasszony; Ferenczy Károly: Kertészek; Réti István: Bohémek karácsonya. Hangsúlyt fektettek az emberábrázolásra, az alakok pszichikai jellemzésére, nem volt ritka a novellisztikus hangvétel.
Hollósy köre ezt a két irányt szerette volna tovább vinni. Olyan, a szociális kérdéseket a szentimentális zsáner hangvételénél erősebben felvető drámai realizmust kerestek, ami már konkrét tartalmat nyer és a magyar társadalom igazi problémáival, telítődik. Emellett a plein-air festés, az impresszionizmus festői problémáira is sajátosan magyar megoldást kerestek, hogy a nemzeti művészet szerves részévé válhasson. Ezeknek a problémáknak a megoldására természetesen München nem igazán volt alkalmas, így Hollósyban már 1895-ben felvetődött a hazatérés gondolata.