Oltárok (szárnyasoltárok)
a XIV-XVI. századból

A szárnyasoltárok művészete Magyarországon az európai fejlődésnek megfelelően a XV. század hatvanas-hetvenes éveitől a XVI. század elejéig virágzott. Bár írott forrásaink szerint az egész ország területén álltak szárnyasoltárok, a török és a protestáns képrombolás, később a középkor ellen fordult ízlés jó néhányukat elpusztította. A Dunántúlon, az Alföldön és az ország fővárosában, Budán hírmondó is alig maradt belőlük. Ismert szárnyasoltáraink legjava a felvidéki templomokat díszítette, az erdélyi alkotások a XVI. század elejéről maradtak ránk nagyobb számban. A Magyar Nemzeti Galériában található oltárok az egykori Szepes, Sáros, Liptó és Zólyom vármegyékből származnak, az erdélyi művészetet két csíki oltár képviseli. A XV. század nyolcvanas éveiben készült négy oltár mellett hat szárnyasoltár látható az 1510-es és 1520-as évekből, míg az 1543-as évszámmal jelzett erdélyi, csíkmenasági Mária-főoltár egyben legkésőbbi középkori szárnyasoltárunk.

A XV. század folyamán igen nagy mértékben megnövekedett az oltárok száma. A templom védôszentjének tiszteletére készült főoltár mellett, mely a szentélyben állt, befolyásos családok és jámbor testvérületek is oltárt állíttattak a templomhajókban a pillérek mellé, vagy a mellékkápolnákba. Az oltárok számának megnövekedésével a szárnyasoltár a céhes keretekben dolgozó festôk és fataragók, asztalosok, aranyozók legfontosabb feladata lett. A későgótikus szárnyasoltár az oromzattal, a mélyterű szekrénnyel, faragott színes szobrokkal, ornamentikával, domborművekkel és a szárnyak festményeivel együtt lehetőséget nyújtott arra, hogy a legfőbb művészeti ágakat egy dekoratív építészeti egységen belül összehangolja. Ez a finom "kisépítészet" jól beilleszkedett a gótěkus templom monumentális terébe.

Az oltárok elkészítéséhez szükséges munkákat végezhette ugyan egyetlen mester is, de a nagyobb megbízásokat a vezetőmester - legtöbbször egyszemélyben a vállalkozó - szétosztotta tanítványai és múhelytársai között. A XV. századi európai források többnyire iparos céhekről szólnak, ide tartozhattak a művészek is. Csak a nagyobb városokban voltak festőcéhek, ezek a faszobrászokat is egyesítették; hiszen a fafigurákat rendszerint festették. A szoborfestők munkája - hasonlóan a táblaképfestőkéhez - a gondos krétaalapozással kezdődött, és csak ezután következett a festés és az aranyozás. A XV. század második felében általánossá vált, hogy a megrendelő a munka megkezdése előtt látni akarta az egész oltár tervét, amelyet mindig a festő rajzolt meg. A világi vagy egyházi megrendelő által pontosan meghatározott, a szerződésben és a tervrajzban rögzített programot a vállalkozó köteles volt megtartani.

A szárnyasoltár tulajdonképpen egy oltárasztalra helyezett felépítmény szilárd középső résszel, mely az alsó tartó predellából és a felette levő oltárszekrényből áll, ez utóbbihoz egy vagy két pár szárny csatlakozik. Az oltárszekrény a szárnyakkal nyitható és zárható. Az oltár ilyenformán változtatható alakja igen alkalmas volt arra, hogy a témákat az egyházi ünnepeknek megfelelően osszák el. Az oltárok hétköznap zárva voltak, s a hívek csak az ünnepnapokon láthatták a faragásokkal gazdagon megrakott oltárszekrényt és a szárnyak aranyozással díszített belső oldalait.

A szárnyak külső oldalára leggyakrabban a passiójelenetek kerültek, ezeket a böjti időszakban fordították a hívek felé, amikor a szárnyakat mindig becsukták (liptószentandrási Mária-oltár, leibici Kétpüspökszent oltára, csíkszentléleki Szentlélekeljövetele-főoltár, csíkmenasági Mária-oltár). Ekkor váltak láthatóvá az úgynevezett merev szárnyak is, ezek révén az oltár eredeti mérete és kontúrja csukott állapotban is változatlan maradt.

A XIV. századi oltárok még többnyire relikviákat őriztek. Az ábrázolásokon az ó- és újszövetségi jelenetek tipologikus szembeállítása ekkor még általános, a XV. századra azonban az ószövetségi témakör csaknem teljesen eltűnik a programból. A két újszövetségi téma: Krisztus szenvedése és Mária élete kiválasztott jelenetei mellett az apostolok és még inkább a szentek élete került előtérbe. A szentek kiválasztásakor elsősorban a templom, a donátor, vagyis az adományozó és az oltár védőszentje jött szóba. Ehhez járultak még más szentek, akiket a templomban, a városban, vagy az egyházmegyében tiszteltek, a helyi vonatkozások itt tehát jobban érvényre jutottak.

Mária életéből vett jeleneteket mutatnak be a kisszebeni Angyali üdvözlet-oltár és a csíkmenasági Mária-főoltár táblaképei. Szentek életének részletes ábrázolására jó példával szolgál a cserényi Szent Márton-oltár, ahol a szent legendájának nyolc jelenetét festette meg a festő, vagy a Szent András apostolnak szentelt liptószentandrási András-oltár. Különböző szentek egyenként vagy csoportosan bemutatott alakjai láthatók a liptószentandrási Mária- és Szent András-oltáron, a leibici Kétpüspökszent-oltáron, a kisszebeni Szent Anna-oltáron, vagy a csíkszentléleki szárnyasoltáron. Gyakran ábrázolták együtt a négy vértanú szüzet: Szent Katalint, Borbálát, Margitot és Dorottyát. A Magyarországon népszerű szentek közül Szent István, Imre, László ábrázolását találjuk két nagytótlaki oltárszárnyon, míg Szent Hedvig alakja a kisszebeni Szent Anna-oltáron sziléziai hatásra utal. A megrendelő portréja többnyire kiszorul az oltárábrázolásokról, és önálló függőképen jelenik meg. Ezzel szemben a címer gyakran látható az oltárpredellákon, mint a csíkszentléleki szárnyasoltáron a Czakó családé.

A XV. század közepe táján a magyarországi emlékanyagban még általános az oltár középrészének festői megoldása, a század második felében azonban a szekrényes, szobros oltárok kerülnek túlsúlyba. Ez nem jelenti azt, hogy az előző típus teljesen eltűnik, mint ezt a csupán festményeket tartalmazó liptószentandrási Mária-oltár, vagy a csíkszentléleki szárnyasoltár is bizonyítja.

A szobrászat vezető szerepének érvényesülése, az oromzatban is elheiyezett szobrokkal és mélyterű, többfigurás oltárszekrénnyel az 1470-es évektôl kezdve tapasztalható az európai oltárművészetben. A belsô szárnyakat festmények helyett domborművekkel borító késői típus szép példái a kisszebeni mellékoltárok.

Az erdélyi oltárokon a gótikus oromzat helyét a XVI. század elején a festett, félkör alakú lunetta foglalja el, az oltár ezáltal zártabb formát nyer (Csíkszentlélek). A reneszánsz elemek legerősebben az erdélyi oltárok szerkezetében jelentkeznek, reneszánsz pillérek, tojássoros párkányok jelennek meg. Ennek legszebb példája Csíkmenaságról való, mely időben is zárja szárnyasoltáraink sorát.



Tegye meg észrevételeit, írjon a vendégkönyvbe és küldjön képeslapot.
Készítette és fenntartja Krén Emil és Marx Dániel a T-Systems Magyarország Zrt. támogatásával