Az oltárkép Leibicről származik.
Az oltár mai nevét adó szekrényfigurák utóbb kerültek az együttesbe, az eredeti szobordísz megismeréséhez a predella domborművét kell szemügyre vennünk. A lágy alakok kissé tétova mozdulata ugyanolyan, mint a korábbi leibici oltáron. Ez a Krisztus siratása azonban aligha lesz az ott megismert mester saját kezű műve, az azonos stílusjegyek nem jelentenek azonos kvalitást. A középkor végi műhelyszokásokat ismerve nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a vezető mester a szárnyasoltár nem minden részletét készítette egyedül. Jelen esetben alighanem az elveszett szekrényszobrokat vállalta magára, és a kisebb méretű, kevésbé látható - a miséző pap által amúgy is eltakart - predellafelületet egyik segédjére bízta. Ez a munkatársa egyébként nem volt tehetségtelen: a haláltól ólomsúlyú tagokkal földön fekvő Krisztus fölé és köré szépen hajol oda a három főbb szereplő, és a háttérül szolgáló második sor alakjai is kellemes ritmusban sorakoznak fel mögöttük. A példakép jól láthatóan a lőcsei Szent János-oltár predelladomborműve volt; a kompozíció egésze, a fontosabb alakok mozdulata annyira egyezik, hogy a faragónak nyilván a környékén messze sugárzó példa hűséges követését írták elő. A mester azonban bizonyos, nem is lényegtelen apróságokkal - a figurák kevésbé kecses arányai, Krisztus testének előtérbe állítása, méretének növelése és az alsó szegély közelébe csúsztatása, továbbá a természet, a környezet csekély, de félreérthetetlen érzékeltetése, a bal felső sarok sziklái révén - mássá, sajátjává tudta tenni a művet.
A jelenet egyébként nem véletlenül került annyi szárnyasoltár predellájára. A téma egyszerre kapcsolódik a rendelkezésre álló széles és alacsony mezőhöz és az oltár funkciójához, a mise bemutatásához. A napról napra elmondott mise a teológiai meghatározás szerint nem más, mint Krisztus kereszthalálának megújítása, ezt pedig ilyen fekvő formátumú ábrázolásban az Utolsó vacsorán kívül Krisztus siratása idézte fel a leghatásosabban a pap és a hívek számára.
|