A barokk korában a művészetek közt az építészet vezetett, nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is. A festészet és szobrászat legjava alkotásai az építészet kíséretében lépnek fel. A teljes arculatot természetesen nem a kiemelkedő alkotások, hanem a polgárság számára készült művek nyújtják, elsősorban az épületek. A polgári lakóházak révén jutnak szerephez és gyakorlathoz a helyi mesterek, alakulnak ki a hazai, sőt olykor a helyi stiláris változatok, él tovább a kőfaragó, az épületszobrászati gyakorlat.
Az építészet kíséretében szereplő képzőművészeti munka tehát erősen növekedett. Kiemelkedő épület - világi és egyházi egyaránt - nem lehetett meg nélküle. A szobrászat és festészet nemcsak díszíti az épületet, hanem kifejez és ábrázol, kimondja azt, amit az építészet az átlagember számára kevésbé érthetően láttat. A nagyszabású freskódíszt - mint láttuk - általában külföldről jött mesterek készítik, köztük a legjelentősebb, Franz Anton Maulbertsch (1724-1796), aki élete fő műveit nálunk alkotta. Művei közül legkorábbi a sümegi plébániatemplom falképdísze, a korszak egyik legkiemelkedőbb alkotása, amely mozgalmas látványosságával a templom falait és mennyezetét borítja. Nemcsak az illúzióra való törekvés jellemző ezen a színadásban is mesteri alkotáson, hanem az is feltűnő, hogy a kórusfreskón a mester saját magát is megörökítette, magyar ruhába öltözött férfiak társaságában. Ez a hazai társadalomnak szóló jóleső engedmény jelentkezik a templomok olyan festői és szobrászi díszében, amely a magyar királyok- Szent István és Imre, Szent László - alakját állítja a hivők elé.
Maulbertsch számos hazai alkotása közül megemlítjük a győri székesegyház mennyezetképét és a pápai plébániatemplom István vértanú legendáját bemutató alkotásait, amelyek - mint a 70-es évektől kezdve a festészet általában - bizonyos csendesedést, olykor merevedést jelentenek. Nyilván a művészt és megbízóit egyaránt áthatja a felvilágosodás korának felfogása, amely mindinkább eltávolít a barokkos pátosztól és illuzionizmustól. Ennek fokozatos érvényesülése főleg Maulbertsch műveiben mutatkozik meg.
Utolsó megbízását - a szombathelyi székesegyház freskódíszét - már nem ő, hanem vázlatai alapján tanítványa Winterhalter (1743-1807) kivitelezte. Éppen a szombathelyi székesegyház a legbeszédesebb példa arra, mennyire eggyé forrt e korban építészet és festészet, mert a második világháborúban elpusztult és megújítatlan freskódísz nélkül erősen csökkent ennek az építészetileg kiváló alkotásnak a hatása. Nem meglepő tehát, ha minden jelentősebb épület freskódíszt igényelt. Természetes, hogy a mondanivaló fontossága és az anyagi javak bővebb áradása elsősorban az egyházi épületek díszítését mozdítja elő.
Maulbertsch a freskófestók közül a legjelentősebb, a legegyénibb, de rajta kívül, főleg előtte, több más kiváló festő is működött nálunk. Közülük Paul Troger (1698-1762), aki a pozsonyi Erzsébet-apácák templomának, valamint a győri jezsuita templom mennyezetének freskóját készíti (1744-1747), a sokfelé dolgozó bécsi származású Johann lgnac Cimbal, aki a veszprémi püspöki palotában, a székesfehérvári székesegyházban és több más helyen, kastélyokban is dolgozik. Szinte többet nálunk, mint szülőhazájában. Nála lényegesen jelentősebb Johann Lucas Kracker, aki letelepedett hazánkban és Jászón, majd Egerben dolgozott. Esterházy Károly nagyarányú építkezései - feltehetően irányítása is - jelentős hatást gyakoroltak a művészre, aki nemcsak freskót, hanem oltárképet is festett, mint egyébként az említett művészek legtöbbje. Kracker fő műve az egri líceum könyvtártermének freskója. Itt mutatkozik meg az a képessége, hogy nagyszámú alakot áttekinthetően és az eszmei tartalom érthetősége érdekében tud csoportosítani úgy, hogy a teremfalak késő barokk, aprólékos elemeket használó finom belsőépítészeti képzése magától értetődő természetességgel megy át a festett, gotizálónak ábrázolt templombelsőbe. Ugyanilyen magas képességeket mutat a Zachhal együtt készített Olympos-freskó az aszódi Podmaniczky-kastélyban, egyben a barokktól távolodás, a felvilágosodáshoz való közeledés szellemében.
Franz Sigrist (1727-1803) festette a négy fakultást ábrázoló freskót az egri líceum dísztermében. E sokat dolgozó festők sorát a soproni Dorffmaister lstván alakja zárja le. Több tagú festőcsalád feje volt, aki elsősorban a Dunántúlon működött. Művei - köztük oltárképek is- meglehetősen egyenlőtlen minőséget mutatnak. Ő az, aki eljut a történelmi tárgyú ábrázoláshoz, amire a szigetvári plébániatemplom mennyezetképének Zrínyi halálát ábrázoló, főhangsúlyt nyert részlete a bizonyíték (1788). E freskók világos és derűs színadása, élénk és dinamikus kompozíciója, bravúros illuzionizmussal párosulva bizonyítja azt a nagyszabású gyakorlatot, amely e kor festőit a monumentális festészet terén jellemzi.
Noha a monumentális falfestészet művelői oltárképfestők is voltak, úgy látszik csak Dorffmaisterrel indul meg az a polgárosulás, amely a felvilágosodás hatására a táblaképet mint polgári műfajt helyezi előtérbe. Elsősorban az arcképfestés válik fontossá. Nemcsak Buda, Sopron, Pozsony, hanem Győr és Kassa kezdenek fontos központokként erősödni e tekintetben és vendégfestőkön kívül helybelieket is, olykor egész családokat foglalkoztatnak. Ilyen festőcsalád a Schallerek Sopronban és a Dunántúlon, a Scherwitzek Budán és környékén. De polgári műfajt képvisel a tájkép is, amelynek ugyanakkor figyelhetjük meg lassú kialakulását. Így említhető a tájképfestő Schallhas Károly (1769-1797), akinek képei méret, színadás és kompozíció szempontjából egyaránt a bensőséges, intim hatás felé mutatnak. Még jellegzetesebb a kassai Schroett Erasmus (megh. 1803), aki Csehországból vándorolt be hozzánk, és 1798-ban litografálás számára készít festői látképeket Magyarországról. Ez arra vall, hogy a felvilágosodás hatására hazai tájaink hűségre törekvő ábrázolása előtérbe lép, de nem vet véget a többé-kevésbé ideális tájkép-séma szerint szerkesztett alkotásoknak.
A legjellegzetesebb polgári műfaj az arckép. E műfajban a soproni Falkoner-családot, a győri Falusy Zsigmondot vagy a pesti Horváth Sámuelt (működik 1760-1785) kell említeni. Működésükből arra következtethetünk, hogy a városi polgárság az arcképet mint társadalmi rangjának szilárdítóját és bizonyítékát kedveli meg. Így nem meglepő, ha számos arcképfestőt találunk a nagyjában protestáns Erdélyben is. Ilyen a nagyszebeni Stock-család, akik közül Stock János Márton (1742-1800) szerepel a legtöbb és legszínvonalasabb művel. Tetszetős, enyhén idealizáló emberábrázolás, könnyed, ismerősen ható tájképi háttér adják arcképeinek jellegzetességét. A ránk maradt táblaképek összességében relatíve szerény számuk abból fakadhat, hogy megőrzésük a gyorsan változó polgári családokban még nem szerzett magának megfelelő hagyományt. (így a ránk maradt szám elenyésző a megvolthoz képest, de elég bizonyíték arra, hogy milyen irányban haladt a fejlődés, mint váltja fel a nagyigényű, nagy hatású monumentális műveket egy bensőségesebb, szelídebb, kisebb méretű és visszafogott hangú táblaképfestés. Természetesen kissé kezdetleges jelenetes képek és csendéletek is szerepelnek e korszakban, hidat építve a 19. század klasszicista festészete felé.
Mindez arra vall, hogy a festészet jelentős és művészileg is kimagasló része a freskófestés terére, ezen belül elsősorban az egyházi épületek díszítésére esik. Már volt szó arról, hogy itt is, a szaporodó táblaképeknél is kialakulnak a polgári műfajok, főleg arckép és tájkép, sőt ezek egyes freskókon háttérként vagy előtéri részletként is szerepelni kezdenek.
Másként alakul a szobrászat szerepe és ezzel teljesítménye is. Itt az építészettel való kapcsolat még erősebb, ha a legkiemelkedőbb alkotások nem is beépítetten függnek össze az építészettel. Ide tartozik Donner néhány műve és a legtöbb, a templomok berendezéséhez tartozó oltárszobor, szószékek vagy teljes oltárépítmények. Ezek jó része nem kőfaragó, hanem fafaragó munka volt, színezéssel és aranyozással, olykor nem is fa, hanem stukkógipsz felhasználásával. A lendületes mozgás, a hatásos alakfelépítés, a megkapó színadás és valami gyorsan magával ragadó drámaiság jellemzi ezeket az alkotásokat, elsősorban az érett barokk korában.
A felvilágosodás áramlatai következtében a század utolsó negyedében valami merevvé válás észlelhető, ami a korábbi spontán hatású műveket megfosztja magukkal ragadó voltától. Megfigyelhető a formaadás több változata, köztük olyan, amelyik a maga kissé esetlen darabosságával, jóízű népiességével már átvezet a népi jellegű faragás felé és valószínűsíti, hogy készítője valaminő látott, de igazán nem elsajátított minta után dolgozott. Egy másik stílusváltozat, amelynek sok jelentős szószék és más egyházi faragás köszönhető, az olasz stukatúrák könnyed, olykor bravúros mintázásával, nyugtalan szerkesztésmódjával, bőven áradó fantáziájával rokon. Ennek az áramlatnak legjelentősebb képviselője a főleg a Zichy-család szolgálatában dolgozó Bebo Károly (1712-1779), aki a budai Szent Anna-templom, valamint a budai Szent Erzsébet-templom szószékét, illetve oltárszobrait készítette. Kőfaragóként is működött, így valószínű, hogy sokoldalú tudását a vele és körötte dolgozó munkatársak elsajátították.
A legjelentősebb és a hazai barokk szobrászat áramlatai közül a legmagasabb színvonalú műveket Johann Anton Krauss alkotta (1728-1795). Itt kerül - mint Bajorországban is és a közeli német területeken - az egyházi szobrászat drámai mozgalmasság és hatásosság szempontjából legközelebb a színpadművészethez. Bár erre az irányra más példa is akad - például a pesti belvárosi templom hatásos Kálvária-oltára vagy a Szent Anna templom Mária bemutatása-oltára - mégis Krauss az, aki ezt a magával ragadó kifejezést művészi minőség szempontjából a legmagasabb szintre fejleszti. Krauss készíti a jászói premontrei templom Kracker oltárképeivel ellátott oltárainak figurális díszét.
Noha oltáraink túlnyomó része ismeretlen mester alkotása, van néhány mesternév, amely köré templomi szobrászatunk egy-egy sorozatát csoportosítani lehet. Így a pesti Hebenstreit Józsefé (1719-1783), aki egyaránt volt kő- és fafaragó, és igen sok oltárt készített még távoli templomok - például Belényes, Besztercebánya stb. - számára is. A szécsényi ferences templom Szent Ferenc-oltára (1777) vagy az egri minorita templom főoltárának szobrai (1769) jelzik gondos és hatásos formálását, amelyben hidegebb, merevebb vonások is érződnek már. Hogy a már említett pesti Kálvária-oltár az ő műve-e, még tisztázatlan. Az egervári kiváló Szent Sebestyén- és Rókus-szobrok Philipp Jakob Straub (1706-1777) osztrák művész érett munkái. Pozsonyban és Győrben Gode Lajos (működött a 18. sz. közepén), a Felvidéken Hartmann József (1700-1764), Erdélyben Nachtigall János (1717 k.-1761) és Schuchbauer Antal (1720-1776) fejtett ki gazdag tevékenységet a templomberendezések szobrászi díszei terén. A harmonikus belső tervezés (oltár keretek, szószék, orgona, padok stb.) legszebb példái Stuhlhoff Sebestyén (1753) nevéhez kapcsolódnak.
Laikus fráterek munkái lehettek, de olykor helyi polgári mestereké is, azok a gyógyszertár- és refektóriumberendezések, amelyek teljes belsőépítészeti egységet képezve magas művészi szintű dísszel látják el a rendelkezésre álló helyiséget. Ilyen az egykori kőszegi patika vagy a ma múzeumként látható székesfehérvári gyógyszertár és a trencsényi refektórium (a nagytétényi kastélymúzeum kiállításán). Nagy számban találunk olyan templomberendezéshez tartozó szobrászati alkotásokat, amelyek többé-kevésbé elválaszthatatlanok az építészettől, még ha olykor mozdítható vagy szabadon álló szobrokról van is szó. Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a barokk művészet magával ragadó mozgalmassága, színessége, érzékletes kifejezése, élénksége elterjedjen. E művek egyszerre tartoznak a szobrászathoz - formáik révén - és a festészethez, gazdag színadásuk révén. Más szerepet töltenek be többnyire szerényebb képességű mesterek művei - azok a jóval kisebb számban ránk maradt, architrávokat díszítő, homlokzatfülkéket kitöltő szobrok, amelyek távlati hatásra készültek és így többnyire kőfaragó munkák lehettek. Ha templomokon szerepelnek, akkor rendszerint a templom tituláris szentjét ábrázolják vagy a magyar szent királyokat, akik főleg a templomok külső díszeként népszerűek. E téren is megfigyelhető egyfelől a népiessé válás, másfelől a klasszicizáló higgadás folyamata.
A barokk templomberendezések olyan érdekes és gazdag alkotásegyüttesek, hogy az eddiginél nagyobb figyelmet érdemelnének. A kor művészi formálásának magas szintű átlaga leginkább ezekben ragadható meg. Főleg a század utolsó harmadában, a felvilágosodás hatására válnak kedveltté a csupán építészeti elemekből készült oltárok. Megcsendesedik az egész templombelső, megritkulnak a mozgalmas és színes szobrok. A magával ragadó hatást egyetlen oltárépítménynek kell gyakorolnia. Szép példája ennek a székesfehérvári székesegyház Hillebrandt alkotta főoltára (1772-1775), nemcsak a mester, de talán a korszak legszebb ilynemű munkája. Szinte a 18. század egészében gazdagon virágzott a köztéri egyházi szobrászat is. Főleg Mária-oszlopok és Szentháromság-emlékek, részint súlyos csapások elhárítására, részint a katolikus egyházba való visszatérés jeléül. Ezt már a soproni Szentháromság-emlék esetében láttuk. Hozzá hasonló gazdag és mozgalmas, szinte színpadias emlékünk alig van, de a majd százra tehető köztéri emlékművek sorában több típus mutatkozik előttünk. Keletkezésük története csakúgy, mint mesterkérdésük tisztázása még felderítésre vár. Valószínű, hogy ezek a nagyobb építészeti tudást is igénylő emlékek legalább a korai szakaszban - olasz mesterek alkotásai. A selmecbányai Szentháromságemlék (1755-1766) vagy a körmöcbányai Mária-oszlop (1764) Dionisio Stanetti (meghalt 1767) alkotása, aki sokat dolgozik e vidéken. Bebo is készített Óbuda számára Szentháromság-emléket. Mégis nagyobb számban találunk a műfaj művelői közt német származásúakat. Így Jakob Christian Schletterer (1699-1774) Mária-oszlopa (1745) Sopronban vagy Martin Vögerl művei (1714-1770), aki Stanettivel együtt is dolgozik, önálló műveként a nyitrai (Nitra) Immaculata (1750) szép talapzati reliefjeivel emelkedik ki és szerez mesterének megbecsült rangot.
Pesten is tudunk több olyan kőfaragóról, aki ilyen igényes felépítésű, de finomabb részletkezelést nem igénylő munkát készített. Így a budai, megújítottan ma is álló Szentháromság-emlék (1712-1715) Ungleich Fülöp és Hörger Antal alkotása, akik más pesti emlékeknél (Flórián-csoport a pesti belvárosi templomon) is működnek. Talán a legjellegzetesebb változat a hidak, illetve utak mentén szabadon álló szobrok, sajnos, megritkult sorából maradt ránk. Ezek többnyire Nepomuki Szent János- vagy Rókus-szobrok és tovább élnek a század végéig, egyre népiesebb ízű változatokat alkotva. Az elég nagy számú, de többnyire sérülten és csonkán ránk maradt kálváriák többféle típust képviselnek. A kálváriák általában dombot koronázó vagy lezáró épületek voltak, sem maga a Kálvária-csoport, sem az odavezető út mentén álló vagy az épületbelsőben felállított szobrok általában nem kiemelkedők.
A világi szobrászat alkotásai kisebb számúak. Jó részük a főhangsúlyként kezelt kapuzatok figurális vagy ornamentális kereteként készült, városi paloták vagy vidéki kastélyok fontos díszéül, amelyek közt sokszor nemcsak hatásos, de művészileg is kiváló alkotást találunk. A szobrászi-kőfaragói kultúra magas szintjét mi sem bizonyítja jobban, mint az erkély- és lépcsőkorlátok változatossága és magas minőségű gazdagsága, a szalagfonatos vagy kőbábos dísz sokfélesége. De az épület összhatása szempontjából nem kevésbé fontosak az attikákon álló, figurális, ornamentális vagy vázadíszek, amelyek előképe - bárki is volt készítőjük - megtalálható volt a rendelkezésre álló mintakönyvekben. Hogy e téren is észlelhető a csendesedésnek, a meghiggadásnak olykor már 1760 táján fellépő folyamata, és ennek uralkodó tendenciává válásával a század utolsó évtizedeiben találkozunk majd, talán felesleges külön hangsúlyozni.
Stukkószobrászati munkát igényeltek azok a mennyezetek, amelyek kastélyokban és palotákban, de egyszerűbb polgári házakban is szép számmal készültek. Az utóbbiak közül főleg Sopronban, Kőszegen, Sümegen maradtak ránk vonzó példák, az átalakulásnak, illetve lassú klasszicizálódásnak hasonló folyamatával, mint amit a nagy szobrászat területén megfigyelhettünk. Az a tény, hogy ilyen munkák kis városok épületeiben is előfordulnak, beszédes bizonyítéka e műfaj elterjedésének, általában a díszítő szobrászati készség magas fokának, ami csak általános szobrászi kultúra talaján tud virágozni.
Síremlék kevés maradt ránk, nyilván ezek magas költsége tartotta vissza a megrendelőt, és ezért idevágó szobrászi gyakorlat sem igen alakulhatott ki. Szinte kivételként magasodik ki a máriabesnyői Grassalkovich-síremlék, amelynek nagyméretű tumbáján kecses puttók játszanak. (Johann Georg Dorfmeister munkája - 1736-1786) vagy a gyulai Harruckern-síremlék, Johann Martin Fischer (1740-1820) műve, akinek több más alkotása is volt hazánkban. A század utolsó évtizedeiben a meghiggadás e téren is megmutatkozik, egyszerűbb, síkszerűbb lesz a síremléktípus. Mindinkább fali síremlékeket, mégpedig falhoz simuló piramis alakú vagy obeliszkes fogalmazást alkalmaznak. Ilyen Festetich Kristóf síremléke a keszthelyi r. k. templomban (1768).
A portrészobrászat csak most kezd bontakozni. Kevés az igény és ha ilyen mutatkozik, főuraink - még az erdélyi Telekiek is - általában német területről hozatják a kívánt művet. Épp ezért fontos a jeles osztrák szobrász Franz Xaver Messerschmidt (1736-1793) hazai működése, mert élete utolsó hat évét Pozsonyban töltötte, itt készítette a számára oly vonzó fiziognómiai fejtanulmányok egy sorozatát, de arcképeket is. Jó példa erre Kovachich György mellképe (1782). Bizonyára e munkássága hatására indul meg lassan a hazai arcképszobrászat, amelynek egyik korai emléke a pozsonyi Marschal Antal Önarcképe (1796).