A naturalizmus a látható valóság pontos, objektív leírására, abszolút természethűségre törekszik. Nem szelektál a látvány lényeges és lényegtelen jelenségei között, minden részlet egyformán fontosnak tart. A XIX. sz. közepe óta működött naturalista festők számára a természet bármely igénytelen zuga megörökítésre alkalmassá válik. Elvetik az ikonográfiai és kompozicionális sablonokat, melyek az ideális tájképen még szinte kötelezőek voltak. A valóság optikai képének hűséges rögzítése céljából tudatosan elemzik a látványt, így a plein-air és az impresszionizmus kifejlődéséhez is hozzájárultak.

1880-tól az ú.n. finom naturalizmus terjedt el, mely a magyarok közül Ferenczy Károlyt (Hazatérő favágók, 1899), Iványi Grünwald Bélát (Nő a vízparton, 1897) és Csók Istvánt (Szénagyűjtők, 1890) érintette leginkább.