A szolnoki művésztelep August von Pettenkofen osztrák festő 1851-től kezdődő szolnoki látogatásaival számlálhatja első, spontán szerveződésű korszakát. A sokat utazó művész összekötő kapocs volt Párizs és Közép-Európa között. Számos osztrák és magyar festő figyelmét ő terelte először Szolnok felé konvenciómentes, érzéssel teli ábrázolásmódjával. A poros, illetve a folyók partján párás síkvidéki táj sajátos levegője miatt egy szürkésen összefogott alapkarakter jellemezte apró képeit, melyek jól érzékeltetik a napfény és a meleg árnyékok jelenlétét. Ez a nagybányai festők előkészületi, u. n. finom naturalista éveinek művészi dilemmájára éppúgy rímel, mint a holland kortársak hágai iskolájának megoldásaira. És ahogy másutt, úgy Szolnokon is hamarosan kifejlődött a színesebb látásmód, mely a visszaverődő fények plein-air ábrázolásával gazdagította a képek összhatását.
A Párizsban Munkácsy Mihály környezetében dolgozó Deák-Ébner Lajost és Aggházy Gyulát annyira fellelkesítette Pettenkofen Szolnok-élménye, hogy az előbbi 1875-től 1887-ig minden nyarát Szolnokon töltötte és csak télen ment vissza Párizsba, az utóbbi pedig 1876-ban egy egész évet töltött az alföldi városkában. 1875-78 körül készített szolnoki tájképtanulmányaik - a Münchenből csak átmenetileg ide kiránduló Böhm Páléival együtt - a magyar plein-air korai értékes eredményei.
Szolnok harmadik korszaka a művésztelep 1899-1902 közötti hivatalos beindításához köthető. Ekkori legjelentékenyebb mestere Fényes Adolf és Bihari Sándor volt. Mellettük Szilányi Lajos, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc főként tájfestőként, Zombory Lajos pedig állatfestőként vált híressé. Bár kivétel nélkül foglalkoztak a plein-air itt meghonosítható alkalmazásával, egységes stílust, sajátos "szolnoki iskolát" nem fejlesztettek ki, ez nem is tartozott célkitűzéseik közé. Jelentőségük sem éri el a náluk egységesebben, következetesebben fellépő nagybányai mesterekét.
Előző lapra