A római iskolás művészek alkotásain jelentkező archaizáló irányzatot elsősorban a tradicionális népi kultúra és formavilág újrafelfedezése motiválta. A valóság nyers, expresszív ábrázolásának a fametszet fény-árnyék ellentétekre épülő műfaja felelt meg.
Az egyik első római ösztöndíjas, Gáborjáni Szabó Kálmán a fametszés technikájával alkotta az alföldi parasztvilágot és olasz tájakat ábrázoló műveit. A szintén római ösztöndíjas Buday György fametszetes könyve, a Boldogasszony búcsúja 1931-ben jelent meg. Nagy István főként szénnel és pasztellal dolgozott. Életművét a magas rálátással komponált tájábrázolások és a szűk kivágatú arcképek alkotják. A Barabás Miklós Céh erdélyi művészeket (Bordy András, Szolnay Sándor, Fülöp Antal Andor, Gy. Szabó Béla, Nagy Imre és Szervátiusz Jenő) tömörített, és 1937-ben és 1939-ben Budapesten is bemutatkozott. Medgyessy Ferenc "ösztönös" művészete az Alföld népi tradícióiban gyökerezik. Csorba Géza művészete Ady költészetéhez kapcsolódik.
A naiv művészek népszerűsége a harmincas évek első felében a politikai helyzetből kifolyólag is megerősödött. 1934-ben a Bálint Jenő (a Helikon Szalon és az Alkotás Művészház vezetője) szervezésében Nemzeti Szalonban mutatták be a magyar "őstehetségek" kiállítását, amelyen Benedek Péter, Nyergesi János, Káplár Miklós, Győri Elek és társaik, valamint Nagy Balogh János és Nagy István művei szerepeltek. A tárlaton az eredeti környezetükből kragadott és felmagasztalt művészekkel a "dísz-magyar" szerepét játszatták el.
Mokry Mészáros Dezső életműve a politikai helyzettől független, állandó értéket képvisel. Művészetében az ősi kultúrák iránti vonzalom a magyar népművészet iránti érdeklődéssel párosult. Maga is készített apró állat- és emberfigurákat, bálványokat, maszkokat. A művészet archaizáló-primitív formakeresésében társult mellé Czimra Gyula és Paizs-Goebel Jenő.