A korai középkor magyarországi építészetének kutatásában feltűnően nagy szerepe van a kőfaragványoknak. Az általában teljesen elpusztult istváni alapítású bazilikákról, utódai által alapított székesegyházakról és monostorokról a régészeti kutatáson és a nehezen értelmezhető írott adatokon kívül ezek nyújtanak képet, építészeti kapcsolataikról némi felvilágosítást.
Míg a székesfehérvári, kalocsai székesegyház és a pécsváradi, zalavári bencés apátsági templom alaprajzukban valószínűleg karoling típusú, westwerkes épületek voltak, a 11. század közepén alapított templomok (Feldebrő, Szekszárd) alaprajza és faragványai bizánci kapcsolatokról vallanak. Ezidőből négy jelentős kolostoralapításról tudunk: a zselicszentjakabi főúri vállalkozás volt, kettőt (Tihany, Visegrád) I. András, a szekszárdit I. Béla alapította. Palmettás stílusuk részletformái rokonítják őket. A tihanyi frízmotívum és szekszárdi megfelelője hasonló díszítmények tágabb körével rokon, ebbe tartoznak a pilisszentkereszti (ciszterci apátság), a veszprémi (székesegyház) és a sződi töredékek.
A 11. század végét nagyarányú építőtevékenység jellemzi, az ekkori épületek egységes típushoz tartoznak. A váci, garamszentbenedeki székesegyház, a somogyvári Szent Egyed apátsági templom, a pécsi székesegyház újjáépítése mind háromhajós, három apszissal záródó, kereszthajó nélküli bazilika. A figurális fejezetfők erős plaszticitása, a falak külső ritmikus lizénatagolása lombardiai hatásról tanúskodik. A váltakozó pillérekkel átépített székesfehérvári bazilika déli oldalához a 11. század végén épített kápolna féloszlopos külső tagolása is ezt példázza. Itt kaphatott helyet középkori művészetünk egyik legrejtélyesebb darabja, az ún. István-szarkofág.
A 12. század első felében a dömösi egyház építészeti dekorációja, a vaskos tömbszerű formák, az erős plaszticitású alakos kompozíciók, felső-itáliai kapcsolatokról tanúskodnak. Ugyanebben az időben kezdődhettek az esztergomi építkezések (királyi palota bővítése, Szent Adalbert székesegyház). A dömösihez hasonló faragványokon kívül új elem is feltűnt az építészeti díszítésben: a hatalmas, tökéletesen megfaragott, antikizáló korinthoszi fejezetek az óbudai Szent Péter-templom gazdag dekorációjával vannak rokonságban. A somogyvári kőlemez töredéke (12. század közepe) egy óbudai domborműhöz hasonlóan valószínűleg szentélyrekesztő mellvédjéhez tartozott.
Az érett romanika művészete a 12. század második felében bontakozott ki Magyarországon.
A pécsi székesegyház átépítése és egyedülállóan gazdag szobrászati dísze (például koronás aggastyán, koronás aggastyán feje, bűnbeesés) komoly műhely működését feltételezi. Az oltárbaldachinon jelentkező díszítő szobrászat közeli rokonai a székesfehérvári királyi bazilika romjaiból előkerült - feltehetően gazdag kapuzat - maradványai. Valószínűleg a paviai iskolázottságú mesterek faragták a somogyvári magasdomborművű, figurális díszű relieftáblákat (például (Oroszlánnal küzdő Sámson).
Mivel az észak-itáliai hatások egész Közép-Európában elterjedtek voltak, nehéz megítélni, hogy a ritmikus palmetta ornamentika példái (például Gyulafehérvár székesegyház déli kapuja) a pécsi műhelyre vezethetők-e vissza, vagy tőle független rokon törekvések.
A 12. század végén bizonyosan folytatódtak az esztergomi építkezések. A palota legkorábbi részletein az antikizáló ornamentika nyomaival találkozunk. A belső terek, a kapuzatok keretelése németországi kapcsolatokról árulkodik. Az a mester, aki a székesegyház nyugati kapuzatát a 80-as években elkezdte, előzőleg Benedetto Antelami pármai környezetében dolgozott (kapuoroszlán 1190 körül). Az olaszos igazodás csak átmeneti, 1190 táján franciás stílustörekvés váltotta fel.
Az esztergomi székesegyház kapuzatát, a Porta speciosát sajnos csak egy 18. századi olajfestményről ismerjük. A márványinkrusztációk bizáncias előképeket követnek, de feltehetően nyugati tanultságú művészek készítették. A finom vonalvezetés, a rajz Verduni Miklós ötvösmester műveivel rokonítja a kaput.
A kő és a vörösmárvány váltakozásával az esztergomi kapu közeli rokonának tűnik a második kalocsai székesegyház egyik kapuzata, ahonnan a vörös mészkő királyfej származik.
A figurális bélletű portál legkorábbi emlékei a vértesszentkereszti monostor töredékei, ezek azonban inkább a későromán hagyományokban gyökereznek.
Franciaországi eredményeket közvetítő mesterek dolgoztak a pilisszentkereszti ciszterci kolostor építésén. Ugyanitt az 1220 években készült Gertrudis királyné szarkofágja (királyfej 1230 körül). Picardiai és le-de-france-i építkezések után ide érkezett - vázlatkönyve tanúsága szerint - Villard de Honnecourt. Küldetése jó példája a magyarországi gótikus építészet korai szoros franciaországi kapcsolatainak.
A romanika utolsó felvirágzását jelzi a második gyulafehérvári székesegyház építése szászországi tanultságú kőfaragókkal és a 13. század elejétől újonnan épülő nemzetségi monostorok. A lébényi mellett egyik legnagyobb hatású ezek közül az 1220 körül elkezdett jáki templom. Az építészeti tagolás a gazdag bélletű ablakok, az ornamentális sávok ausztriai, dél-német templomokkal rokonítják. A dekoráció, főleg a nyugati kapuzat növényi és mértani ornamentikája valósággal megszűnteti az architektonikus összefüggéseket. Az oromzat fülkéiben Krisztus és az apostolok figurái szinte súlytalanul lebegnek.
Más igazodású inkább észak-itáliai hatások tanúskodik a szintén nyugat-magyarországi emlék, a szentkirályi timpanon.