A monumentális aktkompozíciók mellett Szőnyiék festészetének fontos vonulatát alkotják az arcképek. A Danaidákkal egy évben készült, és azzal közös kiállításon bemutatott Olvasó férfiról Lyka Károly megjegyzi: "ama másik árkádiai életet itt a való élet váltja fel". Szőnyi képein kiemelt szerepet kapnak családtagjai, hozzátartozói. Az 1921-es Ernst Múzeum-beli kiállításon bemutatott, szüleit ábrázoló kettős arcképen az asztalra támaszkodó öregek mögött, a függöny mellett megnyílik képtér, és szétterülő tájháttérre látunk. Az Olvasó férfi 1924-ben került a Szépművészeti Múzeum tulajdonába, és az 1928-ban megnyíló Új Magyar Képtár állandó kiállítási darabja lett. A képen a művész apját látjuk, az ellenfényben kirajzolódó félalak háta mögül, minden bizonnyal egy ablakon át vetül rá a formákat fellazító napfény. A festmény a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött Olvasó Titusz című Rembrandt-kép kompozíciós sémáját és fénykezelését követi, ezt az ábrázolástípust ez idő tájt más művészek is előszeretettel alkalmazták. Aba-Novák Dr. Kovács János arcképén egyik közeli ismerősét, volt katonatársát festette meg, a hátulról jövő, súrló ellenfényben megjelenő férfi dicsfényszerű keretezést kap, alakját az aktokra és az önarcképekre jellemző magasztos nyugalom hatja át.
A klasszicizáló portrék egyik kedvelt megoldása a modell félrehúzott függöny elé ültetése. A mögötte feltáruló táj - a reneszánsz előképek mintájára - kiemeli a félalakot, és hangulatfestő háttérként egészíti ki a kompozíciót. Korb Erzsébet Leányarckép című festménye talán az 1923-ban az Ernst Múzeumban kiállított Merengéssel azonos, a kép hátoldalán, a vakkeretre ragasztott régi kézírásos vignetta "Gondolkodó" felirata is ezt valószínűsíti. A Korbra jellemző címadás ellenére az arcvonások arra utalnak, hogy konkrét személy portréjáról van szó, de a Korb-képekről ismerős fiziognómiájú és hajviseletű modell kiléte beazonosíthatatlan. Patkó is festett hasonló beállítású portrékat, de ezeken a képeken - Szőnyi és Aba-Novák arcképeivel szemben - nem annyira a fényhatások dominálnak, sokkal inkább az alakok jellemzésén van a hangsúly. Korb Leányarcképének nézőt fürkésző pillantásával ellentétben Patkó modellje nem ránk tekint, elmereng, és - akárcsak Nagy Imre Rigó Manci arcképe című festményén - leengedett kezét egymásra ejti. A régi hagyományt követő képkivágás, a figura tartása stilárisan teljesen más köntösben a nemzetközi neoklasszicizmusban is rendszeresen megjelenik: Georg Schrimpf női arcképe a Neue Sachlichkeit idealizálástól mentes felfogását tükrözi.
Szőnyi önarcképein többször társul egy-egy figura a művész alakjához: 1923-ban anyjával ábrázolta önmagát. A művész ezen a képen "a magyar önarcképek oly kedvelt romantikus pózában tetszeleg, férfit és nőt, ifjú erőt s az élet őszének elmélkedéseit hatásosan szembeállítva" - írja róla Genthon István. A festmény valóban a Szőnyi-képekre jellemző kontraszthatásra épül: az előtérben álló, tetterős és fiatal férfit a háttérben kuporgó, megtört és idős asszony ellenpontozza. A képtér mélyében meghúzódó figura Szőnyi más képeinek visszatérő eleme (például az Akt vörös drapéria előtt. Az Anyám és én kompozícióját Vörös Géza egyik hasonló stílusú korai kettős önarcképe ismétli meg, az anya alakját egy másik Szőnyi-motívum, egy női akt helyettesíti. Perlrott-Csaba Vilmos 1922-es festményén a női aktmodell a művésszel egyenrangú szereplőként jelenik meg a képen.
Szőnyi életében különösen fontos az 1924-es év: ebben az évben megnősült és falura, Zebegénybe költözött. Szőnyi a Feleségem és én című képen a korábbi portrékról jól ismert, ellentétpárokra építő ábrázolásmódot még sűrítettebben valósítja meg: a kép fénnyel hangsúlyozott főalakja, a feleség markánsan kirajzolódó profiljával félre tekint, nem kerül kapcsolatba a kép nézőjével, a háttérben meghúzódó művész frontális alakja viszont szembe néz velünk. Szőnyi a kettős önarcképen sötét tónusaival, zárt tömbökből felépített kompozíciójával ismét Rembrandt vagy Hans von Marées műveit idézi fel.
Még a Feleségem és én készülésének évében, 1924-ben megszületett Szőnyiék első gyermeke, Zsuzsa, és ettől kezdve újabb csoporttal gazdagodik a képek sora, a gyerekábrázolásokkal. Rabinovszky Máriusz Szőnyi harmadik gyűjteményes kiállításáról a Nyugatban megjelent kritikáját ezeknek a képeknek egyik kiemelkedő darabjával, az 1927-ben készült Zsuzsa a falovával című festmény bemutatásával indítja. Noha a művész ekkorra már búcsút mondott a színpadiasan beállított, beöltöztetett arcképeknek, ez a kép őrzi még azok egyes elemeit: a frontális nézetű figura mögött - akárcsak az egy évvel korábbi kis Zsuzsa-portrén - üres fal húzódik, a függönyszerű drapéria mellett álló kislány komolyan, felnőtt módra néz a szemünkbe. Az igazi újdonság a kép színvilága, Szőnyi ugyanis a húszas évek második felében lassan eltávolodott a korai festmények sötét koloritjától, és az új színeknek "ízről ízre teregeti szépségeit a csendes fénybe, elevenen veti gyöngyház leheletű rostjait a lélegző levegő alá".
1924 októberében Aba-Novák és Patkó - Feszty Masával együtt - közös kiállítást rendezett az Ernst Múzeumban. Aba-Novák kollekciójának - az árak alapján legalábbis úgy tűnik - legjelentősebb darabja a Család volt, amely valószínűleg azonos a Fürdetés címen ismert nagyméretű festménnyel. A képen a művész élettársát, leendő feleségét látjuk, akit itt nem a szokásos módon, aktmodellként vagy portrészerűen fest meg. Kató két gyerekkel anyaszerepben jelenik meg a képen, de nem saját gyerekeivel, hiszen Judit lányuk csak 1928-ban született meg. Az anya gyermekével, illetve a család motívuma korábbi művein, elsősorban grafikáin is előfordul, de aktkompozíciók alkotóelemeként, a lavórba nyúló nagyfiú pedig a rézkarcok karikaturisztikus figuráira emlékeztet. Aba-Novák a fekvő széles, nyújtott fekvő képformátumú Vasaló nő című képen is felhasználja az előteret mellvédszerűen elvágó asztalt. Az 1924-ből származó sötét képek barnás tónusúak, faktúrájuk - mint például az Eta mosdik képé - zsírosan pasztózus, még semmi sem utal a következő évi stílusváltásra.
A Szőnyi-kör tagjai elsősorban családtagokat, illetve közeli barátokat festettek meg portréikon. Meglehetősen ritka, amikor megbízásra készítettek arcképet. Ezek közé tartozik a Kosztolányi Dezső feleségét és fiát ábrázoló festmény. A család elmondása szerint Aba-Novák az általa szintén portretírozott Dr. Kovács János révén került kapcsolatba Kosztolányiékkal. A megrendelés új feladatot jelentett a művésznek, a korábbi portrékkal, önarcképekkel összevetve feltűnik, hogy a portré - noha stílusával beleillik az ekkoriban készült művek sorába - összhatásában visszafogottabb és konvencionálisabb azoknál. A kompozíciót továbbra is az erőteljes fény-árnyék kontrasztok tagolják, a plasztikusan modellált formákat halvány színek lazítják. Kosztolányinét - aki Görög Ilona néven maga is író volt - Márffy Ödön is megfestette a tízes években. Ezen a képen anyaként, fiával Ádámmal látható, a kezében nyitott könyvet tartó, gondosan elrendezett ruhájú asszony méltóságteljes tartásával szemben komikusan hat a karfára ültetett, ünnepélyesen felöltöztetett gyerek, pisze profiljával és sematikusan megfestett merev végtagjaival.
A korszak híresebb alakjairól - vagy azok hozzátartozóiról - készült reprezentatív portrék gyakran közvetlenebb kapcsolat révén születtek meg. Korb Erzsébet Férfiarcképe a híres fotográfust, Pécsi Józsefet (1889-1956) ábrázolja, akit a festőnő húga révén ismerhetett: Korb Flóráról Pécsi József több fotót is készített. (A Genthon István által írt monográfiában reprodukált Korb-fotóportré is valószínűleg tőle származik.) A Pécsi-portré Korb fényözönbe helyezett Önarcképének kompozícióját ismétli meg, festői stílusa azonban időközben megváltozott: a korábbi kemény megformálást, oldottabb felfogás váltja fel, a sötét és hideg színek helyét lágyabb tónusok foglalják el. A régimódi, zárt nyakú zekét viselő Pécsi József alakja "sokban emlékeztet az olasz quattrocento mellszobrainak energikus tartására", és tudjuk, hogy tőle sem volt idegen a történelmi kosztümökbe öltözés, mint azt Widder Frigyes róla készült fotója vagy egyik barettes önarcképe mutatja. A Szőnyi-kör tagjainak baráti körében számos más területen tevékenykedő művésszel találkozhatunk. A húszas évek elején közeli barátságban voltak egy másik, később világhírűvé váló fotóművésszel, André Kertésszel (1894-1985), aki több fényképen megörökítette az Aba-Novákék nyomorúságos kis lakásán összegyűlt társaság tagjait. A Szőnyivel és Aba-Novákkal egyidős Kertészt talán az egy évvel fiatalabb Patkó Károlyon keresztül ismerték meg, ugyanis mindketten a belvárosi reáliskolába (Reáltanoda) jártak. A Szőnyi-kör tagjai - Aba-Novák, Szőnyi, Patkó és Korb - mellett a társasághoz tartozott még a festő Novotny E. Róbert és Czumpf Imre, a szobrász Pátzay Pál vagy a grafikus Zilzer Gyula, de arról nem tudunk, hogy Kertészről bármelyikük is készített volna portrét.
Más kapcsolatoknak köszönhető Patkó Károly egyik 1925-ös portréja. A festmény a korszak egyik ismert színésznőjéről, Dajbukát Ilonáról (1892-1976) készült, aki férjével, Bársony Istvánnal 1924-től parasztszerepekben lépett fel az Andrássy úti színházban. A kép készülésének évében a Városi Színház Juhászlegény, szegény juhászlegény című egyfelvonásos zenés vígjátékában özv. Mikulánét játszotta. A Színházi Élet több fényképet is közölt az előadásról, amelyen a színésznő nagyon hasonló öltözéke alapján feltételezhető, hogy Patkó ebben a szerepben ábrázolja a színésznőt. A darabot a húszas évek eleje óta Aba-Novákék baráti köréhez tartozó Török Rezső írta. A fiatal művészek valószínűleg az ő révén kerülhettek kapcsolatba Dajbukátékkal, akik egyébként számos festmény, többek között jelentős Aba-Novák-művek birtokában voltak (Kettős arckép, Fény). A parasztasszonynak beöltözött színésznő arcképe a Patkó művein gyakran előforduló félalakos női figurák - mosakodó aktok, szoptató anyák vagy elmélázó portrék - kompozíciós sémáját folytatja, ugyanebből az évből is ismerünk egy Felsőbányán készült festményt, amelyhez egy kendőbe burkolózó cigánylány ült modellt. A Dajbukát-portrén viszont nem műtermi, hanem "valóságos" beöltözésről, szerepjátszásról van szó, a korábbi festmények szinte kötelező vörös háttérdrapériája itt színházi függönnyé lényegül át: a kép tere most tényleg igazi színpad.