Madarász Viktor (1830-1917) művészete

Előbb Bécsben tanul, majd Párizsba megy, ahol művészete jelentős átalakuláson esett át. Zrínyi Péter a fogságban az első itt festett műve, amely jól mutatja a fényhatások és a mozdulatok kifejező ereje iránti érzékét. Még hatásosabb az 1858-ban festett Zrínyi tanulmányfej, a nemzeti hős típusának ez a nagyon sikerült eszményképe, amely nem kíván a szó igazi értelmében arckép lenni. Majd megfesti a talán legszebb művét, a Hunyadi László siratását (1859) A kápolna borongó világítású belsejében, fehér lepellel letakarva nyugszik a halott, lábánál anyja és menyasszonya térdelnek. A tetem színe kiáltó erővel szól a nemzetet ért igazságtalanságról és kifejezi - a múltba vetítve - a jelen gyötrő fájdalmát. Hangvétele drámai fojtottságával balladákra emlékeztet, mintha a magyar nép tragédiáját akarná szűkszavúan a világ elé tárni. A kép a párizsi Salon nagydíját nyerte el, bizonyítva, hogy a francia kritika megértette a benne rejlő rendkívüli kvalitásokat.

Hazatérve festi a Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt és a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1863) című képeit. Főleg az utóbbi éreztet valamit abból a fojtott drámaiságból, ami a Hunyadi László siratását jellemezte. A halálraítéltek nemesen fegyelmezett fájdalma és az osztrák főurak ellenszenves csoportjának körvonalai jól kifejezik a művész érzelmeit. A széteső képszerkezet sem rontja le a Dobozi és hitvese című kép hatását, világításeffektusai, a vágtatás lendülete pedig a kor legjobb színvonalát képviseli. Ez a fojtott, izgatott hangvétel szólal meg a Dózsa népe (1868) című festményben : az éjszaka bizonytalan fényénél Dózsa tetemét hívei leemelik az akasztófáról. Fájdalom és rettegés fűti át ezt a cikázó körvonalaival és világítási bravúrokkal kiemelkedő alkotást, amely - érthetően - a kiegyezés kori Magyarországon nem talált megértésre.

Madarász tehát visszavonul, keveset fest és elmagányosodik. 1915-ben készült Feltámadás című Petőfi kompozíciója - egyike volt a legnépszerűbb magyar festményeknek színpadias pátoszával, túlzott érzelmességével mégis érezteti azt a szenvedélyes elhivatottságot, amely Madarászt jellemzi. Emellett egyike a legelmélyültebb arcképfestőknek, de soha nem vált egyik megrendelő réteg kedvelt festőjévé sem. Ha kedvezőbb körülmények közt működhetett volna, Madarász művészete sokkal magasabbra juthatott volna el, mint aminőt hátrahagyott művei összességükben képviselnek.


Előző lapra