Hunyadi László a ravatalon

A múlt század közepétől - portrék, tájképek, polgári és népi életképek mellett - egyre nagyobb szerephez jutott hazánkban is a történelmi festészet. A Párizsból kiindult romanticizmusnak vagy a bécsi, müncheni akadémiák történelmi festészetének, a historizmusnak követése nálunk nem csupán a kor divatos áramlataihoz való kapcsolódást jelentette. Indítékai sokkal mélyebbek. Az elfojtott szabadságharc után "a nemzet lelke történelmébe menekül". Költőinkkel, íróinkkal együtt festőink is hajdani idők dicső eseményeit idézték, s keresték a hazaszeretet, a hősiesség példaképeit, akiket a zsarnokság nem törhetett meg.

Nemzeti festészetünk első nemzetközi elismerését szerezte meg Madarász Viktor ezzel a képével, amikor a párizsi Salon 1861-es kiállításán elnyerte a francia állam nagy aranyérmét. Ez a romantikus fűtöttségű, balladás tömörségű történelmi festmény a Hunyadiak családi tragédiájával az 1850-es évek nemzeti gyászát idézi, s a bosszú gondolatát éleszti. A budai várkápolnában a nagy Hunyadi János hős fia, László teteme fekszik kiterítve, mert a trónját féltő, esküszegő király, V. László a budai vár piacán lefejeztette (1457. március 16-án). A halott lábánál komor, mély fájdalommal anyja, Szilágyi Erzsébet és jegyese, Gara Mária térdel.

A műről részletes elemzés a Száz szép kép című összeállításban olvasható, a Magyar Elektronikus Könyvtár kiállítótermében.