Festészet és szobrászat a 19. század első felében
A korszak festői közt sok kis tehetség és szerény iskolázottság akad. Az elégtelen festői felkészültség több művészünkre jellemző, egészen a század utolsó harmadáig. A század első negyedében dolgozó, többnyire díszletfestőből táblafestővé vált festők sorából tehetségével és sajátos szenvedélyes előadásával Kisfaludy Károly (1788-1830) emelkedik ki. Igazi festői tevékenysége csak néhány évre terjed, a "Tatárok Magyarországon" c. drámája sikere után (1819) inkább az irodalomnak él. Az a néhány kis méretű táblakép, amely - többnyire borongó megvilágításban - holdfénynél vagy viharban ábrázol tengerparti romokat, erősen eltér a hazai festészet felfogásától és így fontosságot biztosít a minőségileg nem magas szintű alkotásoknak. Ez a sajátos feszültség, a fantáziát izgató témaválasztás, a rejtélyesség és veszély érzetének felkeltése a romantika felé mutat. Valószínű azonban, hogy Kisfaludy igazában nem romantikus. Erős érzéke a színpadiasság iránt, jártassága a késő barokk festészetben - főleg metszetekben - adta az ihletet, s nemegyszer közvetlen mintaképek meghatározását tette lehetővé.
Az első hazai festő, akinek sikerült a társadalmat valóban megnyerni, Barabás Miklós volt (1810-1896). Ő az első nálunk, aki megélt festészetéből, igaz hogy ennek több műfaját és technikáját gyakorolta. Bécsi tanulmányai után tudását olaszországi utazással fejlesztette, ott egy angol akvarellfestővel találkozott, és így ebben az akkor még kevéssé otthonos technikában tökéletesítette magát. 1835-ben telepedett le Pesten, mindvégig itt élt és munkálkodott. Főként arcképeket festett, illetve metszett. Az 1848-as eseményeket előkészítő szellemi életnek szinte minden szereplőjét megörökítette, ha nem festményben, akkor litográfiában. A litografált képmellékletek ekkor kedvelt és megkívánt tartozékai voltak a folyóiratoknak. Ezek révén Barabás művészete és az ábrázoltak személye népszerűvé vált. Szinte magától adódott, hogy vezető egyénisége lett a művészeti közéletnek. Bensőséges hangulatú, főleg a fej és az arc ábrázolásában gondos kidolgozású, finoman idealizált arcképei dekoratív elhelyezésben ábrázolják a modellt. Portréinak beállítása nem sok változatosságot mutat. Öregkorában festett műve, a Bittóné arcképe (1874) című, finom színharmóniájával is ezt bizonyítja. Nem sok sikerrel próbálkozott meg a csoportarcképpel (Bencsik család), valamint az életképpel. Ez utóbbiak közül legismertebb a Vásárra induló román család című (1843). Tájképein élethű és mégis emelkedett ábrázolását nyújtja az alföldi tájnak, amint azt olykor "alkalmazott" festményként, cégtáblaként készült tájrészletei is mutatják. 1842-ben - mai fogalmak szerint aktuális riportkép gyanánt - több vázlatot készít a Lánchíd alapkőletételéről. Főleg az első fogalmazás - szemben a jóval későbbi, mereven reprezentatív, nagy méretű olajfestménnyel először emel fontos köznapi eseményt a történelmi festészet magaslatára. Barabás munkásságáról pontos és színes olvasmányt nyújtó naplót vezet, amelyben szinte minden munkájáról beszámol.
Barabással szoros barátságban állt a korszak legnagyobb tájfestője, id. Markó Károly (1791-1860). Mérnökként kezdte, majd Barabással együtt a bécsi akadémián tanul, alapjában azonban autodidakta. Nehéz kezdő évek után, amikor kis méretű, érzelmes vagy allegorikus életképeket készít, nagyobb arányú tájfestésbe kezd. Feltehetően 1830 körül készíti a Visegrád című, máig legismertebb képét. A jól és következetesen kivitelezett felülnézet, a ragyogó világitás és árnyjáték a valósághű képet kiemeli a korszak és a később Markó által is kedvelt, úgynevezett ideális tájképeknek sorából. Mivel munkaigényes alkotásaiból idehaza nem tudott megélni, Itáliába megy és rövid megszakításoktól eltekintve, mindvégig ott él és dolgozik. Csakhamar híressé válik, az akadémikus képszerkesztésű ideális tájat egyesíti egy szinte valósághű természetábrázolással. Gondos kivitel, nagy nyugalom és valami árkádiai, tehát sehová sem köthető hangulat és világítás emeli ki műveit a mindennapból. Kapcsolatát Magyarországgal mindvégig fenntartotta, sőt a visszatelepülés gondolatával is foglalkozott. Pártol és segít minden hozzáforduló, Itáliában tanuló fiatal művészt és az 1840 után kezdődő Pesti Műegylet kiállításain sűrűn szerepel képeivel. Hatása mégsem erőteljes, időnkívülisége szinte kiemeli korából. Felfogása még a század második felében is tovább él.
Barabással nemcsak munkássága bőségében és elért sikereivel nem versenyezhet egyik kortársa sem, hanem képeinek bájával, sajátos vonzerejével sem. A sok kisebb mester közül Kozina Sándor (1808-1873) magasodik ki, aki finom kivitelű képeivel méltán vált az orosz udvar kedvelt festőjévé. Sajnos külföldön készült műveiről nem tudunk, a hazaiak száma sem túl nagy. Nála nagyobb közönségsikert aratott a velencei származású Marastoni Jakab (1804-1860), aki átmentette az érzékletes olasz előadásmódot egy kissé érzelmes felfogású arc- és életképfestészetbe. Jelentősége főleg abban rejlik, hogy 1842-ben magán festőakadémiát alapít, amelyet Pest városa is támogatott és egy évtizedig működött. Ez tekinthető az első hazai festőakadémiának. Nála kezdték festői pályájukat - többek közt - Zichy Mihály és Lotz Károly, bizonyos tehát, hogy tudása több volt és könnyebben átszármaztatható, mint ahogy ez nem túl nagy számú műveiből kielemezhető lenne.
Alapjában arcképfestő volt Kiss Bálint (1802-1868) is. Barabás barátja és pártfogoltja, aki korán próbálkozik meg a történelmi festészettel, amelyhez az inspirációt mint a Nemzeti Múzeum őre szerezte. Noha Jablonczay Pethes János búcsúja (1846) című, 17. századi eseményt ábrázoló, de a jelenre célzó képe művészi tekintetben gyenge alkotás volt és Henszlmann szigorú bírálatát váltotta ki, rendkívül nagy sikert aratott. Maga Kiss Bálint pedig több mint húsz másodpéldányt készített, jeléül annak, hogy a kép 1849 után valamilyen jelképet közvetített. Arcképei közül a Székely Imre zongoraművészt ábrázoló emelhető ki. Kiss Bálint - miként legtöbb társa - részt vett a 48-as forradalomhoz vezető eseményekben és ezért a forradalom leverése után számára is nehéz évek következtek.
Az arckép- és életképfestők legkiválóbbja Borsos József (1821-1883) volt. Megkapó érzékletességgel, alapos festői tudással, amelyet főleg a bécsi akadémián sajátított el, dolgozott. Ő közvetítette hozzánk a kor igényének annyira megfelelő, bensőséges hangulatú és érzelmes tárgyú életképet. Szerencsés esetben - mint a Nemzetőr arcképén - erőteljes jellemábrázoló készsége, feszes képszerkesztése már-már monumentális hatású műveket alkot. De hiányzik munkásságából az az egyenletesség, az a harmónia és kitartás, ami Barabás egyéniségének és művészetének sajátja. Életképei közül az 1851 -ben festett, kitűnően szerkesztett és előadott Bál után című képét említjük, amelynek érzékletes előadásmódja, magas művészi szintje elfeledteti velünk, hogy zsúfolt és levegőtlen az egész kompozíció. Borsos mindinkább önmagával vívódik, fejlődése és lendülete megtorpan. Csakhamar abbahagyja a festést és a fejlődő fényképészet művelője lesz, a Szép Juhászné nevű vendéglő vezetőjeként fejezi be életét.
Györgyi (Giergl) Alajos (1821 -1863) sem tudta tehetségét igazán kibontakoztatni. A korízlésnek megfelelően választ életképtárgyakat (Meglepett udvarló), de nem arat velük számottevő sikert, noha humor és irónia is megszólal bennük. Itáliai tanulmányútja után (1857) főleg arcképfestészete mélyül el. Deák Szidóniát (1861) ábrázoló arcképe Borsos legjobb műveivel vetekszik.
Életkép és arckép a fő témája Brocky Károlynak (1807-1856) is, aki idehaza nem tud megélhetést biztosítani magának, ezért Párizsba, majd Angliába megy, ahol egész életét tölti. Hazájával a kapcsolatot mindvégig megtartja, barátságban van a 48-as emigráció londoni tagjaival. Frissen festett, levegős képei valaminő múzeumi emlékeket ébresztenek a nézőben, tárgyválasztása is barokkos olykor. Önarcképe (1850) vagy az Erkélyen álló lány című műve kimagaslik festői szépségével.
Nemcsak a szaporodó folyóirat- és almanach-kiadványok igényelnek képmellékleteket illusztráció, tájkép, arckép vagy divatkép formájában, a grafikai művészet egyre fontosabb szerepet tölt be. Ismeretek terjesztését, ábrázolási témák népszerűsítését csakúgy vállalják, mint ahogyan gyorsan fokozódó mértékben válnak kereskedelmi áruvá is. Ezt az igényt főleg Lajtán túlról érkező metszetek és litográfiák teljesítik, de hazai mesterek és műhelyek is működnek már. A legnevezetesebb festmények - például Barabás művei - ily módon válnak igazán ismertté.
Ebben az időszakban sem a középületek, sem a magánházak nem igényeltek nagyobb szobrászi díszt, az oszlopfők klasszikus elemekből álló, közkézen forgó mintakönyvek alapján megvalósítható, olykor finom szobrászi kivitele mellett csak a falmezők vagy oromzati reliefek szolgáltattak némi lehetőséget. Főúri építkezéseknél, világiaknál és egyháziaknál egyaránt, előnyben részesítettek külföldi mestereket. Ezek közül különösen sokat foglalkoztatták Klieber Józsefet (1773-1850), a bécsi akadémia szobrász professzorát, aki feltehetően Ferenczy István első mestere volt. Klieber a pannonhalmi könyvtár dísztermébe királyszobrokat, a budapesti Festetich-palota bejárati csarnokába pedig mitológiai alakokat készített. Feltehetően sohasem járt Magyarországon, így csak közvetve gyakorolhatott hatást.
A hazai fejlődésbe lényegesen szorosabban belenőtt szobrász a velencei Marco Casagrande volt (1805-1880). Pyrker János egri érsek hívja be hazánkba, ő készitteti vele az egri székesegyház aránylag gazdag szobrászi díszét, ami az attikaalakok (1833), valamint a feljáró mellett elhelyezett monumentális szobrokon kívül a templombelső 28 falmezejét tölti ki, Krisztus életéből vett jelenetekkel. Gondos, jól képzett szobrász keze mutatkozik itt, erősebb egyéni íz nélkül. A személyes jelleg sokkal jobban érződik azokon a mitológiai reliefeken, amelyeket akár a fáji Fáy-kúria számára, akár - pesti letelepedése után, 1837-től - többek között az Ullmann-ház zeneterme számára készített. Arcképszobrászattal is foglalkozott, majd 1841 után az esztergomi székesegyház szobordíszén dolgozik. Minden munkahelyén több segédet és tanítványt foglalkoztatott, és így jelentős hatása volt a szobrászi munkában akkor eléggé járatlan hazai szobrászjelöltekre. A 48-as szabadságharc gyors leverése után Casagrande munka nélkül marad, elkedvetlenedve tért vissza Velencébe, majd 1856-ban újra Egerbe, hogy néhány szobrát ott befejezze. Személyében a monumentális szobrászat és a kisplasztika olyan mestere áll előttünk, akinek képessége, tanultsága termékenyítően hatott anélkül, hogy műveinek bármilyen nemzeti jellege, a hazai hagyományokhoz kapcsolódó szála lett volna.
A síremlékszobrászat terén gazdag munkásságot fejtett ki Huber József. Gondos mintázás, átgondolt és óvatos alakfelépítés jellemzi néhány alaptípusra visszavezethető gyászoló alakjait, lepellel burkolt, urnára támaszkodó, esetleg fáklyatartó figuráit. Ha kissé ügyetlenebbek is olykor Casagrande alakjainál, közvetlenebbek és melegebbek, a minőségi igényt is őszintébb átéléssel valósítja meg.
A legnagyobb munkásságú szobrász Dunaiszky Lőrinc (1784-1833). Minden feladatot elvállalt, minden anyagban dolgozott, valami vállalkozói élelmesség is jellemzi. Sokat dolgozott az Alföldön a gyors egymásutánban épülő protestáns egyházak számára. Oltárszószékek készítése jelentette egyik specialitását. Ezek azonban csekély szobrászi munkára nyújtottak alkalmat. Költségkímélés céljából szívesen faragta szobrait fából, majd gipsszelfestékkel vonta be őket, akár a barokk korban. Ezek sorából a legismertebb a krisztinavárosi plébániatemplom női szentjeinek sora, noha a nagy méret és a művész számára szokatlan feladat valahogyan szikárrá, hűvössé formálta ezeket. Sokkal vonzóbbak, sokszor művészi magaslatra emelkedők a fülkedíszként vagy kútkoronázásként készített alakjai. Mivel Dunaiszky az elsők közé tartozik, aki a bécsi akadémián tanult és az akadémiai szobrász megkülönböztető címet használja, bizonyára fontos szerepe volt a bécsi klasszicizmus szobrászi felfogásának átplántálásában. Gazdag munkássága és számos munkatársa révén ez a felfogás nyilván széles körben terjedt el.
E fél század legjelentősebb szobrászegyénisége Ferenczy István (1792-1858). Az újjáéledő magyar szobrászat jelképes elindítójának tekinthetjük Pásztorlányka vagy ahogyan ő nevezte "A szép mesterségek kezdete" című szobrát, amelyet római tanulóévei alatt készített és küldött haza. Ferenczy önálló magyar szobrászatot akart megteremteni, olyant, amely csak magyar földből fakad és amelyhez nem szolgáltatnak előzményt a korábbi szobrászi alkotások. Ferenczynek nem sikerült célját megvalósítani. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.) Kudarcai után visszavonult szülővárosába, Rimaszombatba, ahol főleg mechanikai ötleteinek kivitelezésével foglalkozott. Olykor szobrászi munkát is vállalt, amihez segédre volt szüksége. Így került hozzá a fiatal Izsó Miklós, akinek ily módon Ferenczy volt az első mestere.
Monumentális szobrászatról e korban alig beszélhetünk, hacsak nem tekintjük annak az olykor igen sikerült sírszobrokat. Munkásságának mennyisége miatt meg kell említeni Uhrl Ferencet (1794-1862). Ma is létező alkotásai - mint a helyreállított úgynevezett Nereidák kútja a Ferenciek terén vagy a Ludoviceum lépcsőházi reliefjei - alig mutatják többnek gyakorlott kőfaragónál. De vállalkozó kedve, sokféle feladat iránti érdeklődése és nem utolsósorban az a tény, hogy mindenkor ő készítette a legjutányosabb árajánlatot, állandó munkát biztosított számára. A hazai szobrászat ekkor még keresi útját, elszakadni igyekszik az építészettől, eddigi fontos táptalajától, és nehezen találja meg az új alkalmakat és a hozzáillő kifejezési formát. Talán egyik művészeti ág terén sem mutatkozik oly erővel a hűvös-száraz akadémizmus hatása, mint ezeknek a nem kiemelkedő tehetségű szobrászoknak a munkásságában. Ezekhez képest Ferenczy célkitűzése és eszközei valóban magasrendűek.
A fiatal generáció tagjai magasabb igénnyel lépnek fel. Czélkuti-Züllich Rudolf (1813-1890) vagy Engel József ( 1815-1901) a megkésett akadémikus szobrászat hűvös, habár jól, iskolázott képviselői. Sem egyéni, sem nemzeti jelleg nem érződik rajtuk. Mégis Czélkuti Júnó-szobra melyet Döbrentei Gábor akadémiai titkár lakásán állított ki közszemlére - osztatlan lelkesedést váltott ki, jeléül annak, hogy a társadalom valósággal vágyott szobrász után. Czélkuti sikeres indulása után csakhamar elkedvetlenedik, apró faragványokkal foglalkozik és élete jó részét - egészen 1860-ig - Rómában tölti. Hazatértekor már sürgető igény támadt köztéri emlékszobrok felállítására, Czélkuti is készít Katona Józsefet és Kisfaludy Sándort ábrázoló szobrokat, ezek azonban oly kevéssé sikerültek, hogy el kellett őket távolítani.
Engel József külföldön tanult és 1869-ben telepedett le Pesten. Igy működésének jó része a következő korszakra esik. Ugyancsak a századközép táján működik Alexy Károly (1823-1880), akiben nagy lendület és igazi szobrászi készség élt. E korszakban azonban nem jut igazi megbízáshoz, ezért főleg kis méretű bronzszobrokat készít. Nála is jelentkezik az az illusztratív, irodalmias íz, amely ismert irodalmi témák szobrászi tolmácsolását tartja elsődleges feladatának, ami a század második felének szobrászatában válik majd jellemzővé.
A szobrászi munka egy speciális területén működött Böhm József Dániel (1794-1865), az érmész is. Élete nagy részét Bécsben töltötte, ahol 1836-tól a pénzverde vezetője volt, és az éremvésők egész gárdáját nevelte fel. Kapcsolatai Magyarországgal mindvégig fennállottak, számos érmet készített hazai kiválóságokról és kapcsolatban állt azzal a negyvenes években fellépő tudós-triásszal, amely nemcsak a magyar művészettörténeti irodalomnak, hanem a műemlékvédelemnek is megindítója. E triászt Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris alkotta.
Az építészet vezető szerepéhez nemcsak a korszak társadalmi igénye és az eközben kialakult kedvező körülmények biztosítottak lehetőséget, hanem az is, hogy ha tehetségük mértéke, nagysága eltérő is lehetett, mindegyik mester szinte egyforma alapképzésben részesült. Ez önmagában is biztosított valaminő szintet. Ezért merül fel mind gyakrabban a XVIII. század második felétől kezdve, a XIX. század első felében pedig mind sürgetőbben, egy művészeti akadémia felállításának kérdése. Célja a művészjelöltek megfelelő alapoktatása volt, amelynek során alkalmat kellett nyújtani számukra nemcsak a technikai ismeretek elsajátítására, de életutáni, illetve gipszszobrok utáni rajzolásra is. Noha több terv született, a gondolat nem került megvalósításra. Ezért már 1800 körül és után általánossá válik, hogy a művészjelöltek - hosszabb-rövidebb ideig - a bécsi akadémiát látogatják, hisz ez volt legközelebb. Ez a képzettség megszerzése mellett valamiféle rangot is adott, az akadémiai festő- vagy szobrászmegnevezés többet jelentett már, mint a céhmesterség.