A 19 század első felének legjelentősebb szobrászegyénisége Ferenczy lstván. Valóságos küldetéstudat vezérelte, úgy érezte, hogy vele kezdődik a hazai nemzeti szobrászat, azaz nem az alkalmazott és díszítő jellegű, hanem a tiszta szobrászat, miként az ókoré. vagy nagy mintaképeié: Canováé és Thorwaldsené. Úgy vélte, hogy önálló magyar szobrászatot kell megteremtenie, olyant, amely csak magyar földből fakad és amelyhez nem szolgáltatnak előzményt a korábbi szobrászi alkotások. Noha ez a kissé utópikus elhatározás megfelelt a korszak bizonyos áramlatainak, a nemzeti öntudatosodás erejéből vett elszánásnak, lelkesedéssel fűtött, magas célokért küzdő elhatározásának, Ferenczynek nem sikerült célját megvalósítani.
Római tanulóévei után hazatérve (1824) magára maradt és mindennemű művészeti táptalajtól elszakadt. Ferenczy nem volt a korszak legnagyobb tehetsége, magatartása pedig sok különcködő vonást mutat. Egészében mégis jellegzetes képviselője annak az erejét meghaladó eszmékért lelkesedő és munkálkodó reformkori magyarnak, aki kész életét áldozni a haza érdekében kitűzött feladat teljesítéséért. Noha több jó1 mintázott, jellegzetes arcképe van - ábrázoltjai a kor szellemi életének vezető egyéniségei - a szokványos formákat használó akadémikus mintázásmódját alig túllépve, erőteljes jellemzéssel tűnnek ki. Szerencsés esetben - ilyen Kazinczy Ferenc mellképe - igazi jellemábrázolást nyújt, ha nem is mentes a kor megkövetelte idealizáló felfogástól. Síremlékei közül az egyszerűbb fali síremlékek a sikerültebbek, amilyen a Kulcsár családé, míg a nagyméretű, egész sírkápolnát kitöltő monumentális mű - amire a Rhédey-síremléknél tett kísérletet - nem felelt meg tehetségének.
Egész életében nagy feladatra vágyott, tudatosan nem vállalt épületdíszítő, alkalmazott szobrászati feladatokat, ami pedig - miként társainak is - megélhetését biztosította volna. Nagyobb célok lebegtek előtte. Nemcsak a hazai márványt kereste évekig (és találta meg Ruskicán), hanem - a Mátyás-kori óta - az első bronzöntő műhelyt is ő alapítja Budán. Erre okot a tervezett Mátyás-emlékmű szolgáltatott. Hazánkban köztéri emlékszobor korábban nem létesült, II. József Budán felállítandó szobrának terve nemcsak anyagi nehézségeken, hanem a társadalom ellenállásán is megbukott. Most olyan téma került előtérbe, amely a "magyar dicsőséget", a néptől származó nemzeti király eszméjét hirdette volna. Nem kisebb személyiség, mint Vörösmarty Mihály állt annak a mozgalomnak élére, amely a nagy műhöz szükséges anyagi javakat társadalmi úton igyekezett összegyűjteni.
A szoborterv első változatai épületméretű talapzaton, antikos öltözetben lován ülő uralkodót ábrázoltak. Az elkészült két talapzati bronzrelief a hozzáértők számára azt mutatta, hogy Ferenczy alkalmatlan e nagy feladat megvalósítására. Ezt a nézetet képviselte többek között Széchenyi István is. Álláspontja jogosult volt, de itt többről és másról volt szó: nemzeti büszkeség szülte túlzott feladat ütközött össze a realitással. Igaz, hogy sem Ferenczy, sem a kor más szobrásza nem tudott megfelelő vázlatot bemutatni. Egyrészt e mindinkább polgárosuló kornak mind kevésbé lehetett eszménye a nagyméretű, köztéri szobor hősként ábrázolt uralkodóval, másrészt a hazai gazdasági viszonyok sem tették lehetővé ilyen nagyszabású tervnek a megvalósitását. Ferenczyt mélységesen bántotta mindez, nem vigasztalta az sem, hogy Kölcsey nemesen mintázott, életnagyságú szobrával sikert aratott. Reménytvesztetten mindent abbahagyott, amit elkezdett, visszavonult szülővárosába, Rimaszombatba, ahol főleg mechanikai ötleteinek kivitelezésével foglalkozott. Olykor szobrászi munkát is vállalt, amihez segédre volt szüksége. Így került hozzá a fiatal Izsó Miklós, akinek ily módon Ferenczy volt az első mestere.
Előző lapra