Festészet és szobrászat a 17. században

Egyházi művészet

A világi és egyházi épületbelsőkben, főleg ahol a barokk stílus és ezzel az abszolút monarchia és az ellenreformáció eszméje érvényesül, mindenütt egységes és nagy hatású összbenyomásra törekednek, ami a hivő és a templom kapcsolatát segíti elő. Főleg a templombelsőkre jellemző a nyugtalanság és zsúfoltság. Legfontosabbá a főoltár válik, amely betölti a teljes szentélyfalat és annak építészeti szerkezetét festészeti és szobrászati dísszel gazdagítja. Többnyire műhelyközösségben élő többféle mester alkotása ez. Az oltárkép témájának, a szobrok tárgyának megválasztása kapcsolatban van az építtető adta programmal. A barokkosodás folyamata e téren erősödött a leggyorsabb ütemben és vált az új eszmék hirdetőjévé. Ezek sorában igen gyakori a Mária országa ( Regnum Marianum) gondolata, amely hatásosan hirdeti Magyarország kiváltságos helyét, mint amely országot már István király Mária oltalmába ajánlott. Ezért keletkezik nagy számú Mária-kegykép és fogadalmi oltár, amelyek természetesen nem mind művészi értékűek. De van köztük ilyen is, mint például az árpási templom Köpenyes Mária oltára, amelyen a Magyarország térképét átvevő Mária lebegő alakja alatt az ország nagyjainak portréhűségre törekvő alakjai láthatók (1666, ismeretlen mester alkotása). Amíg az első barokk oltár - a nagyszombati egykori jezsuita templom főoltára - felépítésében és formáival is inkább a német nyelvterület felé mutat (Balthasar Knilling és Veit Stadler műve, 1637-40), addig a kőszegi Szent Jakab-templom főoltára átjárókkal, szabadon álló szobrokkal gazdagított, s a teljes szentélyfalat elfoglaló szerkezete kiemeli az olaszos elemeket is. Szobrai Szent Péter és Pál apostolokat, valamint a fontos jezsuita szenteket, Szent Ignácot és Xavéri Szent Ferencet ábrázolják. Valósággal népies hangvételt áraszt Gyöngyöspata talán Felső- Magyarországon készült fő- és mellékoltára. Az 1650 körül készült oltárokat festett oltártábla díszítette, de a főszerep itt is a faragóé, aki a figurális és a díszítő elemeket alkotta. A gazdag faragású segesvári főoltár (ma az evangélikus templomban) Vest János 1680 körüli munkája. Miként több társa, ez is főleg szobrászi munkájával tűnik ki. Ugyancsak figyelemreméltóak a lőcsei jezsuita templom mellékoltárának lendületes angyalalakjai az e vidéken működő Olaf Engelholmtól (1675 körül). A Svédországból hozzánk került mester a művészvándorlás további érdekes példája.

Az oltárokkal több tekintetben rokon az epitáfium, amely főleg Nyugat- és Észak- Magyarország templomaiban gyakori. Olyan, a templom falában elhelyezett halotti emlék ez, amely nem sírhely, csak a megemlékezést szolgálja. Az epitáfiumok - miként az oltárépítmények is - a műfajok keveredését mutatják, festészet és szobrászat sokszor együtt szerepel, általában a szobrászat művészileg kíválóbb. Az epitáfiumok a század előrehaladtával fokozatosan egyszerűsödnek és lassanként beérik egyszerű kőfaragó munkával is. Ez azt is jelenti, hogy művészi színvonaluk változó. Az ábrázolások témaköre - lévén ez kedvelt protestáns műfaj - sokkal kötöttebb az oltárokénál. Viszonylag magas művészi színvonalával emelkedik ki az epitáfiumok soraból a Gross családé Szepesszombaton, amelyet a család egyik tagja, ifj. Gross Pál állított 1688-ban.

Síremlékek

Tisztára szobrászi munkát igényelnek a síremlékek, amelyek sorában különféle típussal találkozunk. A leggazdagabb, legrangosabb emberek szabadon álló sírládát, úgynevezett tumbát alkalmaznak. Különösen Erdélyben voltak elterjedtek. A legismertebb Apafi György síremléke, fedőlapján az elhunyttal (Nicolai lllés műve, 1635). Itt kissé esetlen, részleteiben görcsös formaadású keveredését látjuk késő gótikus és reneszánsz elemeknek. Vele egykorú, de középkori reminiszcenciák nélküli Sükösd György síremléke 1632-ből. Diószegi Péter munkája (Kolozsvár, Múzeum). A síremlékek sorában leggyakoribbak azonban a fali síremlékek, a sírlapon kevés felirattal és szobrászi dísszel, rendszerint az elhunyt címerével ellátva.

Noha kissé sematikus egyszerűségük miatt a különféle kezek és művészi irányok ezekből a síremlékekből nehezen elemezhetők ki, kedveltségüket bizonyítja a polgárság körében mutatkozó elterjedtségük.

Különálló típust képviselnek azok az evangélikus síremlékek, amelyekből ma 7 különféle felépítésű található a XVII. század végéről a soproni múzeum kertjében. Tartózkodó díszítések és bőséges felirataik egyaránt éreztetik az érett reneszánszból a tiszta barokkba átfejlődő felfogást. A síremlékeknek az átlagosnál szerényebb művészi színvonala feltehetően annak a következménye, hogy főleg helybeli mestereket foglalkoztattak, akiknek képzettsége és tehetsége szerényebb volt.

A század végén, az ellenreformáció teljes diadalának és a török kiűzetésének hangulatában kezdődik meg a köztéri egyházi emlékek felállítása. Első emlék a győri Mária-oszlop 1686-ból, a Regnum Marianum gondolatának hirdetője. A század utolsó éveiben emelik a gazdag szobordíszű soproni Szentháromság-emléket (1695-1701), amelyen kissé szinpadias lendülettel érvényesül á megtért város túlbuzgó katolicizmusa. A sokalakos, mozgalmas, kissé színpadias hatású mű a maga nemében egyedülálló.

Világi festészet

Ha az egyházi építészet terén ilyen növekvő szerepe van a festői és a szobrászi dísznek, illetve a gazdag belső berendezésnek, nem meglepő, ha ezeket a világi építészet még nagyobb mértékben igyekszik igénybe venni. Szobrászat és festészet - az eddigi példák bizonyítják - jórészt elválaszthatatlanok az építészettől.

A díszítő falfestészet mellett igen fontos az ún. ősök galériája, amiről freskók kapcsán már volt szó. A falképek mellett olajfestésű képek, sőt vízfestmények is maradtak, amiből arra következtethetünk, hogy nagyon fontos volt a téma a megbízónak. EIsősorban a családi és a nemzeti dicsőség hirdetését szolgálta. Ilyen, a magyar vezérek életnagyság feletti sorozata díszítette egykor a rohonci (Rechnitz) Batthyány-kastélyt (ezekből a fennmaradtak ma a sárospataki múzeumban vannak), de készültek az erdélyi fejedelmek udvarában is. A mintát a Nádasdy Ferenc által kiadott Mausoleum (1664) magyar királyokat ábrázoló metszetsorozata nyújtotta, de az egyes ábrázolásokat egyénien változtatva is felhasználják a festők.

A Mausoleum metszetein ábrázolt híres emberek sorozata, amely az ókor történetétől kezdve a bibliát is beleértve nyújtja híres emberek, elsősorban uralkodók ábrázolását, nagyon megfelelt a korszak kívánságának. Ezt bizonyítja, hogy ez a híressé vált mű több kiadást élt meg és hosszú utóélete volt. Egyúttal rávilágít a metszetek fontosságára e korban, de arra is, hogy a töredékesen ránk maradt festészeti anyag az egykor virágzó viIági festészet maradványa. Ez azt jelenti, hogy kialakult a jeles egyént reprezentatív módon ábrázoló táblaképek divatja, amelynek emlékei Erdélyben is, de a vele ekkor kapcsolatban álló Lengyelországban is előfordulnak.

Az arcképfestésen kívül csendéletek és csataképek a tárgyai a többnyire kisméretű táblaképeknek, melyek a belső terek gazdagítását és díszítését is szolgálják. A csataképek többnyire kuruc-török, kuruc-labanc harcokat ábrázolnak, az esemény épp oly meghatározhatatlan, mint a festő neve. Feltehetően metszetsorozatok szolgáltak mintaképül.

Így Spillenberger János (1628-79) kassai festő élete nagy részét külföldön töltötte, alig egy-két arcképet vagy oltárképet lehet némi biztossággal neki tulajdonítani. Az erdélyi Stranover-család tagjai közül Stranover Tóbiás (1634-1724) emelkedik ki, aki Bogdány Jakab tanítványa és veje volt. Vele élt külföldön és állat- és gyümölcscsendéleteket festett, a hazai fejlődésbe aligha kapcsolódott be.

Az eperjesi Bogdány Jakab - aki Londonban halt meg 1724-ben - egész életét külföldön, főleg Londonban töltötte. Festői felkészültsége és igényes művészi előadása a kor legjava ilyen tárgyú műveivel kiállja a versenyt. Képei rokon témákat, kevés változatosságot mutatnak és ez képszerkesztésére is vonatkozik. Nagy gonddal kivitelezett, szép színadású csendéleteken. kívül előszeretettel fest egzotikus madarakat. Ezzel Angliában nagy sikert aratott, képei közkedveltek és keresettek voltak. Talán az ekkor induló utazási láz, idegen földrészek felfedezésének öröme talált kifejezést a festményeken. Dekorativitásuk, figyelmet felhívó méretük alkalmassá tette őket arra, hogy a nagyméretű angol főúri terembelsőket díszítsék. Ebből az is következik, hogy a kiváló festő sajnos nem kapcsolódhatott be a hazai fejlődésbe. Noha gyerekkorától eltekintve nem élt Magyarországon, meg kell említeni a cseh származású Kupeczky János (1667-1740) festőt. Kuruc vitézt ábrázoló nagyon népszerű festménye a hazai festészetben is helyet biztosít számára. Annál is inkább, mert más magyar személyt ábrázoló festményéről is tudunk, így a történész Bél Mátyás arcképét is festette.

Végül még egy táblaképtípust kell megemlíteni, az úgynevezett ravatalképeket. Ezek az elhunyt életnagyságú és valósághű ábrázolásai. Feltehetően megörökítés céljából készültek esetleg egy később kivitelezendő síremlék előképéül. Mestereiket nem ismerjük, bizonyára nem tartoztak a legkiválóbbak közé. A képek történeti és iparművészeti dokumentum volta kiemelkedő.

Ha a XVll. század fennmaradt festményanyaga nem is gazdag és a minőség sem kímagasló, mégis képet ad e korszak festői kultúrájáról. Kiegészíti ezt a már említett metszetek kedveltsége. Elsősorban külföldi, főleg német és németalföldi mesterek művei, akik vezető egyéniségek arcképeit vagy várvívást örökítettek meg előszeretettel. E metszetek az ábrázolt tárgyon túl sok más tekintetben forrásértékűek.