A történelmi festészet műfaj keletkezése összefügg a korszak politikai, társadalmi mozgalmaival, és a későbbiekben is élénken reagál annak eseményeire. Társadalmi jelentőséget azokban az országokban kap, ahol a nemzeti függetlenség útjába idegen hatalom jelenléte gördít akadályt. A XIX. század Európa-szerte a nemzetté válás időszaka és Magyarországon ez összekapcsolódik a polgári átalakulással, amelynek középpontjában az 1848-as forradalom és szabadságharc áll. A történelmi festészet, bár eredete a XVIII. század végére nyúlik vissza, igazi virágkorát Magyarországon a XIX. század második felében éli, a szabadságharc leverését követő évtizedekben válik a nemzeti ellenállás egyik fontos és hatásos segítőjévé. Nem titkolt szándéka, hogy a közvéleményt érzelmi eszközökkel befolyásolja és ezáltal igen fontos szerepe van a nemzeti tudat kialakításában, formálásában.
A témaválasztás forrása - az aktuális események megörökítését kivéve - a nemzeti múlt, amelynek felidézése - akár eseményről, akár kiemelkedő személyiségről van szó - mindig szimbolikus értelmű: a mű születésének időpontjában érvényes jelen számára közvetít időszerű mondanivalót. Téma és stílus szerencsés találkozásával pedig a mű, az aktualitáson felülemelkedve, általános érvényű morális-filozófiai tartalmakat is magába sűrít.
Peter Krafft (1780-1856) Zrínyi kirohanása című 1825-ben festett monumentális alkotása jó bevezetést jelent a műfajhoz. A kép létrejöttekor, az udvar megbízása alapján, még azt a birodalmi gondolatot kívánta hangsúlyozni, hogy a magyarságnak akár véráldozatok árán is kötelessége megvédeni a Habsburg-házat. A mű lelkes fogadtatása és vitákat kiváltó visszhangja viszont azt mutatja, hogy akarva-akaratlanul a nemzettudat erősödését segítette elő.
A bécsi iskolázottságú mesterek művei képviselik történelmi festészetünk kezdeteit. A század első négy évtizedében kevés a történelmi tárgyú kép, az alkotások inkább illusztratív jellegűek, művészi kidolgozásuk rajzos, szemléletük naiv, amint azt Laccataris Demeter (1798 1864) Dobozija (1830) vagy Alconiere Tivadar (1797-1865) Széchenyi a Vaskapunál (1831) című műve is mutatja. A klasszicizmushoz kötődő elbeszélő jelleg és a rajzos elemek túlsúlya jellemzi még a 40-es években keletkezett alkotásokat is, így Kiss Bálint (1802-1868) Hunyadi János a rigómezei csata után (1841), vagy ugyancsak Kiss Bálint Jabloncai Pethes János búcsúja leányától (1846) című művét. A kép témája - az elveiért gályarabságot szenvedő prédikátor sorsa - óriási hatással volt a korabeli közönség érzelmeire.
Az 1848-as eseményeket viszonylag kevés olajfestmény örökítette meg. Ebbe a témakörbe sorolhatók Kovács Mihály (1818-1892) Csatajelenet (1848), Jakobey Károly (1825-1891) Táncsics a börtönben (1848 körül) és Újházy Ferenc (1827-1921) Búsuló honvéd (1850) című művei.
Az 50-es években új egyéniség bontakozik ki a történelmi festészetben, a Bécsben már hírnevet szerző Than Mór (1828-1899), akinek meleg, vöröses tónusú képei fejlett rajztudásról tanúskodnak. Az Imre király elfogja pártütő öccsét, Endrét (1857), vagy a Nyáry és Pekry elfogatása (1853) című festményein a romantika szellemében már mozgalmasabb kompozícióval, hatásosabb eszközökkel él. Ugyanez érvényes Orlai Petrich Soma (1822 1880) sokoldalú jellemábrázolást és érzelmi feszültséget tükröző művére a Zách Feliciánra is (1858).
A magyar történelmi festészet legkimagaslóbb egyénisége Madarász Viktor. Képein a nemzeti téma izzó, drámai feszültséggel, magas érzelmi hatásfokkal párosul. Kompozíciós megoldásaiban és festményeinek intenzív színvilágában a francia romantika hatása érezhető. Téma és stílus tökéletes harmóniája műveit az európai történeti festészet magaslatára emeli. A Hunyadi László siratása (1859) Madarász életművének legnagyszerűbb alkotása. A tömör kompozíció, a sötét és világos színek ellentéte, a kápolna ablakán átszűrődő fény, vagy a holttestet éppen megvilágító két gyertya halvány lángja, a gyász, a bánat, a fájdalom szimbólumai. A festmény a szabadságharc bukása miatt érzett nemzeti tragédia jelképévé vált, hatása óriási volt, mind a korabeli magyar, mind a kortárs francia közönségre. Az elismeréssel a szakma sem maradt adós és a kép 1860-ban elnyerte a párizsi Szalon aranyérmét.
A lázadás, a hatalommal való szembenállás gondolata fogalmazódik meg a Zách Felicián (1858), Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt (1859), vagy Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf a bécsújhelyi börtönben (1864) című festményein, amelyeket árnyalt lélektani ábrázolás és gazdag színvilág jellemez. A kegyetlen megtorlás felett érzett mélységes gyászt szemléletesen érzékelteti a Dózsa népe (1868) című festményének drámai erejű kompozíciója. A Dobozi (1868), a törökök által üldözött, majd előlük a halálba menekülő házaspár története és sorsa a hitvesi hűség és önfeláldozás szimbólumává vált. A kép különleges színhatása, a menekülés feszültséggel teli mozzanatának kiemelése mind közül a legerősebben mutatja a francia romantika hatását.
Székely Bertalan (1835 1910) Madarász Viktor mellett a magyar történelmi festészet másik kimagasló egyénisége, aki a romantika melegebb tónusú, líraibb hangvételű irányzatát képviseli. A nemzeti függetlenségi eszme legmakacsabb híve, számára a történelmi téma a nemzeti művészet megteremtésének lehetőségét jelentette. Képeinek szimbolikus tartalma az önkényuralom idején különböző volt: emlékeztetni, elsiratni, vigasztalni és újabb harcra akart ösztönözni. Az elbukott nemzeti függetlenség siratása fogalmazódik meg II. Lajos holttestének megtalálása (1860) című képének borongós, baljós hangulatában. A hazafiúi önfeláldozás iskolapéldája lett az általa megfogalmazott Dobozi Mihály és hitvese (1861), valamint az Egri nők (1867), amely egyben összefogásra és ellenállásra is buzdít. A kiegyezés megkötése miatt érzett csalódás és kritika érezhető az V. László és Czillei (1870) című festményén, az 1875-ben készült Thököly búcsúja pedig már a 48-as eszmék iránti nosztalgia megfogalmazása.
A nemzeti függetlenség eszméje ihlette Wagner Sándor (1838-1919) Dugovics Titusz (1859) nándorfehérvári hősi önfeláldozását megörökítő képét, míg a romantika lírai hangja szólal meg az Izabella búcsúja (1863) című festményén. Ehhez hasonló lírai hangvétel érezhető Liezen-Mayer Sándor (1839 1898) intimebb tárgyú, finom színvilágú kompozícióin, amelyek közül különösen két vázlat emelkedik ki, a Mária és Erzsébet Nagy Lajos sírjánál (1862) és a rendkívül festői Mária Terézia egy koldusasszonygyermekét táplálja (1867) című. Valamivel fáradtabb alkotás öregkori főműve, az Árpádházi Szent Erzsébet (1882).
Az 1867-ben megkötött kiegyezés új politikai helyzetet teremtett, és ez új célokat és feladatokat adott a történelmi festészet számára. A művészektől a kiegyezés igazolását várták el, és a festészet a múltban is azokat az eseményeket keresi meg, amelyek ezt szolgálják. Ennek az iránynak reprezentatív, ünnepelt művésze Benczúr Gyula (1844 1920). Pályája kezdetén még őt is foglalkoztatta a 48-as eszme és ennek szellemében festette a Hunyadi László búcsúja (1865) és a II. Rákóczi Ferenc elfogatása (1869) c. képeit. Fő művei azonban már a monarchikus eszmét propagálják. A Vajk megkeresztelése (1875) című képe a magyar történelemnek azt a pillanatát örökíti meg, amelyben a magyar államiság a nyugati keresztény világhoz csatlakozik. Ez az első olyan képe, amelyen tökéletesen érvényesül bravúros festői tudása. Igazi képességeit azonban még látványos és hatásos nagyméretű kompozícióinál is jobban mutatják a Mátyás és Holubár (1902 után), valamint a Mátyás művészei között (1902 után) című vázlatai, amelyek a Budavári Palota egykori Hunyadi-termének falképeihez készültek.
A történelmi festészet bemutatását a műfaj legmonumentálisabb és legreprezentatívabb alkotásával, Benczúr Gyula Budavár bevétele (1896) című festményével zárjuk. Minden külsőséges pompa és csillogás mellett igen jól érzékelteti Benczúr festői erényeit, kiváló kompozíciós készségét, magas színkultúráját és bravúros technikai tudását. A festmény, amelyen tíz évig dolgozott, a Habsburg-uralkodóház dicsőségének látványos szimbólumaként, a millenniumi ünnepségsorozat legfőbb díszévé vált.
