Szolnok a XIX. század közepétől játszott szerepet a festészetben. August von Pettenkoffent és osztrák festőtársait követően, az 1870-es években Bihari Sándor és Deák-Ébner Lajos fedezték fel a vidéket. Az 1899-es kérelmezés után, amelyet a többek között Mednyánszky Lászlót, Kernstok Károlyt, Vaszary Jánost és Fényes Adolfot magában foglaló festőcsoport nyújtott be, a város 1902-ben vált hivatalos művészteleppé. Az ezt követő években Fényes Adolf mellett dolgozott Mihalik Dániel, Szlányi Lajos, Olgyay Ferenc és Zombory Lajos. Koszta József és Perlmutter Izsák nem telepedtek le, de gyakran dolgoztak Szolnokon.
A telep létrejöttét szorgalmazó művészek az emberfestésre fektettek nagy hangsúlyt. A plain air technikát felhasználó realista festésmód szociális érdeklődéssel párosult. A megvalósult telepen azonban módosult a helyzet: a kérvényezők közül csak Fényes Adolf telepedett le, és ő sem folytatta a Szegényemberek élete sorozatot, hanem a szociális tendenciát elhagyva a plein-air színproblémáival kezdett foglalkozni. A szolnoki művésztelep megmaradt a naturalista táj és életképfestők színvonalán, nem alakított ki sajátos és egységes stílust.