|
A művész mértéktartó realizmussal fogalmazott portréi közül kiemelkedik és egyben azoktól stílárisan eltér az ábrázolás. A klasszicizálás 1910-es évek elejétől induló, különböző indíttatású hullámainak egyike érinthette meg a művészt az arcmás készítésekor. A hátrasimított hajú nő markáns, de harmonikus karakterének kizárólag a nagyobb formák arányaira épülő megragadása, a pillanatnyi érzelmek megjelenítését kerülő, - a kő anyagából is eredő - részleteket mellőző, összefogott megmunkálása mind olyan vonások, melyek erre a hatásra utalnak. Míg azonban a klasszicizálást felvállaló szobrászok portréikon a fejet tudatosan szembenézetre komponálják, Szamosi gyengéden balra fordítja és ezzel kimozdítja azt időtlenségéből. Így a messzibe tekintő szempár a távlatokat fürkészi. A vállakon a ruhát érdes felülettel, befejezetlen faragással érzékelteti. A nyugtalan, befejezetlen pillanatszerűség és az arcvonásokban felmutatott időtlenség öntudatlanul megfogalmazott feszültsége avatja egyszerűségében is költőivé a portrét.
|
