Az eleven jelenetek bemutatása, a mesélő kedv, a mozgalmasság - finom, németalföldi hatású tájfestéssel párosulva - a jellemzője a jánosréti Szent Miklós-főoltárnak (1476 körül) is.
Jelentős, egyedülállóan korai emlékünk a szepességi Krigről megmaradt oltár, amely lényegében egy becsukható szoborfülke. Az oltár formájára utal egy magánájtatosságot szolgáló, ereklyetartóként is funkcionáló szepességi házioltárka (1360 körül), amelynek két szárnyát a MNG őrzi, s amely funkciójában is az Erzsébet királyné ötvösművű oltárkájának folytatója.
A majd száz évvel későbbi trencséni házioltárka híven folytatja még az ereklytartó-oltártípus hagyományát, a bizánci eredetű félalakos Madonna-kegyképet a csehországi lágy stílust képviselő két vértanú női szent kíséri.
Az elbűvölő németújvári Fonó Mária inkább az ausztriai lágy stílus formanyelvével rokon. Az internacionális gótika magyarországi emlékanyagában kivételes hely illeti meg a garamszentbenedeki Kálvária-oltárt, Kolozsvári Tamás 1427-es művét.
Szinte keletkezésével egyidőben a flamand realizmus követőkre talált Közép-Európában. A lágy stílus népszerűsége miatt a stílusváltás lassan ment végbe. Az első keményebb drapériájú, realisztikusabb emlékek oltártöredékek. A Szepességben, de máshol is elterjedt volt az az oltártípus, amelynek szekrénye egy nagyobb s két kisebb, szobrot befogadó fülkéből állt, s becsukható szárnyait festmények díszítették. E típussal párhuzamosan nyitható triptichonok maradtak fenn.
A Bátról származó, Szent Katalin jeleneteit bemutató táblák keményebb formái az 1430-as évekre utalnak. A megváltozott törekvések a mateóci főoltáron fogalmazódnak meg.
A 15.század második felében a képzőművészetben is jelentkezik az építészetből ismert naturalizálásra való hajlam. A korszak nagyszabású oltárain elmosódnak a festészeti és szobrászati dekoráció határai, térbeli illúziót keltő architektúrával igényes szárnyasoltár-kompozíciók alakulnak ki. Ezzel párhuzamosan új festészeti igénnyé lesz a németalföldi realizmusban gyökerező valószerűségre törekvés. Láthatóan ez a célja a mosóci Szentháromság-oltár (GH mester, 1471) festőjének. A liptószentmáriai Mária-oltár, a medgyesi Passió-oltár, a berethalmi főoltár táblaképei sok rokonságot mutatnak a németalföldi festészettel.
Az 1470-es évektől a mély szekrényébe szobrokat befogadó oltár az uralkodó típus. Az 1474-77 között felállított kassai főoltár egykorú a Veit Stoss krakkói Mária-oltárával. Az oltár nagy hatását utánzói (Eperjes, Szent Miklós-templom főoltára, Bártfa, Szent Erzsébet oltár) mutatják.
Az eleven jelenetek bemutatása, a mesélő kedv, a mozgalmasság - finom, németalföldi hatású tájfestéssel párosulva - a jellemzője a jánosréti Szent Miklós-főoltárnak (1476 körül) is.
Az elbeszélés, a láttatás felfokozott igényét leginkább a garamszentbenedeki úrkoporsó jelzi. A húsvét körüli szertartásokhoz használt áttört "sírépítmény"-t apostolok figurái veszik körül. Valóban bele lehetett tenni egy keresztről levehető, mozgatható karú Krisztus-korpuszt.
A Szepességben a szepeshelyi prépostsági templom oltárain, a lőcsei Szent Jakab-templom Vir Dolorum-oltárán (1476 körül) honosodik meg az új stílus. Ez a gazdag érzelmi kifejezést lehetővé tevő későgótikus festészeti stílus párhuzama és gyakran helyettesítője (különösen a polgárság körében) az itáliai quattrocento stílusa által befolyásolt udvari művészetnek. E későgótikus művészet a 15-16.század fordulója táján jut csúcspontra.
Az eddig főleg németalföldi mintaképeket közvetítő forrásokkal szemben 1500 körül a későgótika német mesterei jutnak meghatározó szerephez. Dürer, Cranach, Altorfer mellett itáliai mesterek, Pollaiuolo, Mantegna grafikai lapjai is új típusokat honosítanak meg.
A szepességi műhelyek közül emelkedik ki a lőcsei Pál mester alakja. Bizonyosnak látszik, hogy Veit Stoss krakkói műhelyében tanult, legfőbb mintaképe az ő műve. Fő műve a lőcsei Szent Jakab-templom főoltára (1508-17), amely mind méreteiben, gazdagságában, figurái mozgalmas stílusában a krakkói Mária-oltár rokona.
Veit Stoss stílusa - fiai révén - Erdélybe is eljutott, a segesvári Szent Miklós-oltár, az 1515-ben befejezett berethalmi oltár, a szászsebesi főoltár az ő működésükről tanúskodik. A későgótikus mozgalmasság ezeken a műveken a figurák széles formáival egyesül, s az ornamentika szerkezetében is keverednek későgótikus és reneszánsz elemek.
A besztercebányai Szent Borbála-oltár (1509) képeit Dürer metszetei alapján jelentős festőegyéniség készítette. Nyúlánk, már-már ideges szobraival szemben a selmecbányai Szent Katalin-templom főoltárának kerekdedebb alakjai arról tanúskodnak, hogy a Stoss-stíluson kívül délnémet hatások is érték a magyarországi oltárszobrászatot.
A bányavárosok oltárművészete továbbfejlődik a lebegő könnyedségű ornamentika fokáig, a dunai iskola érzelmes, ragyogó tájfestészetéig (pl. Zólyomszászfalu oltárai).
Erdélyben sajátos, népies ízt kap a dunai stílus (1514-es passiójelenetek, 1543-as csíkmenasági oltár), s reneszánsz elemeket tartalmazó ornamentikához kapcsolódik.
Ennek a késői gótikus stílusnak legeredetibb alakja és a középkori magyarországi művészet betetőzője a Selmecbányán 1508-ban működött MS mester.
A 14-16. századi magyar szárnyasoltárokról jó áttekintést ad a Magyar Nemzeti Galéria gyűjeménye.