A klasszikus akadémiai tanítások kötelező háromsíkú tájkompozíciója, mely szinte minden Markó-képet meghatároz, a művész római korszakának ezen a jellegzetes alkotásán is érvényesül, de valamivel oldottabban, mint máskor. Az árnyékos előtér épp csak jelzésszerűen van jelen és kétoldalt át is vezet a középtérbe. Így a jobb- és baloldali sötétebb tömegek mintegy körbeölelik a számtalan érdekes látnivalót kínáló közép- és hátteret. A vadászat római istennőjét, az íját feszítő Dianát körbefogó nimfák és a vadászkutyák pillantása és gesztusai mind a menekülő jobboldalai szavas felé irányulnak. De a szélre került dinamikus mozgás sem borítja fel az egyensúlyt, hiszen balra meg egy vadászkürtjét fújó nimfa zárja le a kompozíciót. A középtengelytől balra került életképi csoportozatot a jobboldali hatalmas fák tagolt sziluettű, milliónyi falevélből összetevődő, gazdag lombkoronái ellenpontozzák.
A levegő perspektívát kitűnően ismerő Markó egyre halványodó színekkel jelenítette meg a párába vesző háttér festői motívumait: a csupán nagy tömegeiben értelmezhető jellegzetes itáliai hegyi városkát, a magas hegyeket, végül az égbolttal érintkező tengert. Bár a lombozatot és ágakat szokott módján most is aprólékosan jelenítette meg, a többi részletet alárendelte az egységesen kezelt, gondosan megszerkesztett tájkompozíciónak. Az Itáliában működő német klasszicista festőkkel, például az általa is jól ismert J. A. Koch-hal ellentétben a magyar mesternél nem érzünk heroizmust, hűvös távolságtartást, vagy keménységet. A külön-külön tanulmányozott természeti részletek szerves összképét, romantikusan telített tájélményt nyújtanak.