1928-ban Gerevich Tibort nevezték ki a római Magyar Akadémia kurátorává, és egyben a Velencei Biennálé kormánybiztosává is - ezzel kezdetét vette egy szorosabb együttműködés a két ország művészeti életében. Gerevich a '20-as évek elejétől foglalkozott a kortárs művészet problémáival, s mivel úgy érezte hogy a párizsi művészeti törekvések nem biztosítanak elegendő lehetőséget, az újklasszicista szellemben dolgozó művészek körében osztott ki ösztöndíjakat.
Az első ösztöndíjasok közt nemcsak a fiatal generáció tagjai, hanem már idősebb alkotók is voltak. A rangidős festők Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly mellett a historizáló irányzat alkotói is képviseltették magukat, Gerevich döntése alapján.
Medveczky Jenő ez utóbbi stílusban alkotott, az ekkoriban népszerű 15. századi Itália festészetének hatásai nyomán nagyméretű aktokat, klasszicizáló portrékat készített, pl. Háromfigurás kompozíció. Molnár C. Pál az art deco stílus vonaltechnikáját alkalmazta, a Biblia történeteit szinte meseszerűvé dolgozta fel a trecentót visszaidéző alkotásaival. Tájképei leegyszerűsítettek, a perspektívát tudatosan elcsúsztatva alkalmazta.
Kontuly Béla a novecento szellemében, bábuszerű alakokkal népesítette be tereit, pl. Barátnők, s az Új Tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) mágikus realista elemeit is beleépítette képeibe.
A római iskola ösztöndíjasai láthatóan különböző körökből indultak el, szerepeltek köztük a KUT, az UME csoport tagjai, vagy a Szinyei Társaság kiállítói is. 1920 végétől újabb generációk csatlakoztak az iskola szellemiségéhez, így Domanovszky Endre, Ohmann Béla, sőt az 1928-as alapítású szentendrei iskolában is voltak, akik e stílust képviselték, így Jeges Ernő, aki később Rómába ment. A szobrászatban is megjelent a múltba tekintő szemlélet - Vilt Tibor, Mészáros László szobrain a reneszánsz előtti korok erőteljes, nyugtalanító hatásokban tükröződnek, s az archaizálás az anyaghasználatban is megmutakozott - így a fa alkalmazásában. A népi világ ábrázolása a szobrászat ás a grafika terén a '20-as évek végétől vált egyre fontosabbá, technikai tekintetben pedig a temperafestészet kapott komoly szerepet, Patkó Károlynak köszönhetően.
Az iskola képviselői 1930-ban mutatkoztak be a Velencei Biennálén, nagy sikerrel, ám 1931-es budapesti tárlatukon az itthoni közönség nem tudta művészetüket értelmezni, értékelni. Az 1933-ban felszentelt városmajori templom egészét az iskola alkotóinak összmunkájaként, művészeti szintézisként értékelték, és bár viták robbantak ki ezzel kapcsolatban, az itt dolgozó művészek ezután egyre több állami feladatot is kaptak.
1936-tól Gerevichet háttérbe szorították, az ösztöndíjasok szintetizáló elképzelései pedig lassan elvesztették jelentőségüket, tömegcikkeken megjelenve.