Nagyon hamar, már 1945 januárjának végén megnyílt az első háború utáni kiállítás (Nagybányai Képzőművészek Szakszervezetének I. kiállítása). Bár Olejnik Janka "Sztálinjának" és Agricola Lídia "Leninjének" is helyet kellett juttatni, a kiállított alkotások zöme a korábbi nagybányai törekvéseket reprezentálta. A kiállító művészek közt megtalálhatjuk az idősebb mestereket: Ziffer Sándort, Mikola Andrást, Pászk Jenőt, Kádár Gézát, Balla Bélát és a fiatalabb generáció képviselőit: Balla Józsefet, Szilárd Ivánt is. A háború végén elhunyt Klein József és Katz Márton munkái is helyet kaptak itt.
1946-ban öttagú bizottság alakult a művésztelep épületeinek renbehozatalára és az iskola újraindításának megszervezésére. Egész nyáron folytak a munkák és ősszel végre újraindul az oktatói munka, ezúttal Agricola Lídia, Vida Géza és Petre Abrudan vezetésével.
"A román Népköztársaság új képzőművészetének kiállítása" címmel 1949-ben Budapesten is nagyszabású válogatást mutattak be az előző évben Bukarestben szerepelt festők és szobrászok anyagából. A katalógus olyan fontos alkotóhelyszínként említette Nagybányát, ahol a Képzőművészeti Főiskolán tanuló diákok a bányamunka realitásából és a bányászok életéből meríthettek ihletet. A kiállításon az elvárt tematikán belül (a kor hősei: történelmi figurák, parasztok, ipari munkások) valóban sok bányászképet mutattak be. Emellett viszont találkozhatott a közönség a hagyományos nagybányai értékrendszert képviselő alkotásokkal is: Agricola Lídia "Önarckép", Ziffer Sándor: Önarckép, Balla Béla: Nagybányai hegyek, Vida Géza: Avas-vidéki tánc.
A korban egyre jobban terjedő internacionalista ideológia összemosta az egyes nemzetek eltérő fejlődési ritmussal rendelkező kultúráinak sajátosságait. Például ugyanazok az állandó képtípusok tűntek fel a különböző tárlatokon. A nagybányai művésztelepet is befolyásolta a korszak uralkodó ideológiája, mely a képzőművészetnek csupán illusztratív szerepet juttatott. A tájélmény átalakult, mivel egyre erősebb hangsúlyt kaptak az ipari motívumok.
A hatvanas évektől a szocreál ideológia szorítása valamennyire enyhült ugyan, de ezzel párhuzamosan felerősödött a magyar nemzeti kultúra beolvadását szorgalmazó politikai irányvonal. Ennek ellenére a nagy öregek, Mikola András, Ziffer Sándor, Nagy Oszkár tovább dolgoztak.
Nagy Oszkárt nem a naturalista látványfestészet érdekelte, hanem inkább a nagybányai neós hagyományt követte. A húszas évek közepétől teljesedett ki stílusa. Homogén, dekoratív festékfoltokból építkezett. Ezek a színfoltok néha leszakadtak a formáról és önálló életet éltek és Nagy Oszkár eljutott a nonfigurativitás határáig: Téli utca, Távolbanéző, Felsőbányai házak, Felsőbányai házak télen.
Ezekben az években került sor egy újabb generációváltásra is. Véső Ágoston, Dudás Gyula, Walter Frigyes, Kozma István a kolozsvári főiskoláról kerültek Nagybányára és tudatosan vállalták az itteni örökséget. Teljesen egyéni hangot képviselt ebben a körben Balla József bizarr, szürreális világképével.
1950-ben Vida Gábor egy helyi Képzőművészeti középiskola megnyitásával próbálkozott, de nem lehetett már pótolni, visszahozni a háború előtti művészeti életet.A képzőművészek szövetsége és az általa szervezett kiállítások megyei illetve országos keretekbe illeszkedtek, így a hely szelleme fokozatosan megszűnt hatni és létezni, csak az egyéni életművek töredékei őrizték még az eredeti hagyományokat. Az elmúlt évtizedekben a napjainkig Nagybányán dolgozó művészek híre nem jutott az országhatáron túl. Az események, kiállítások többnyire csupán helyi jelentőséggel bírtak.