Mentőcsónak

Tizenkilenc éves volt Zichy Mihály, amikor ezt a képet festette, és Bécsben Waldmüllernek, a neves életképfestőnek tanítványaként folytatta Pesten megkezdett festőpályáját. Mestere az emberábrázolás realista útját járta, festőnket is arra tanította, mégis ez a kép drámai témájával messze került az osztrák zsánerképek kedvelt-tréfás életszerűségétől. A francia romantikus festészet kezdeményezőihez, Géricault-hoz és Delacroix-hoz kapcsolódott. Zichy az alakokat a közvetlen előtérbe hozva, kiszolgáltatottságuk lélektani elemzését választotta témájául. Feltűnnek a bécsi biedermeier festészet jellegzetes figurái is a képen, a feszüelt felé játékosan nyűjtózó kisgyermek és az imádkozó öregasszony, szakállas aggastyánok a festészeti akadémiák modelljei, ám annál meglepőbb a fiatal Zichy jellemzőereje és szándéka a jelenet egészének drámai ecsetelésében.

A helyzetek és indulatok végső felfokozása miatt nevezte az ifj] Zichyt a romantika francia apostola, Théophile Gautier "monstre de génie-nek: félelmetes zseninek. Mentőcsónakjával ez a fiatalember perbe szállott a hűvösen fennkölt akadémizmussal, s éppen a bécsi Akadémia díját nyerte el vele az öreg professzorok dohogása ellenére.

A műről részletes elemzés a Száz szép kép című összeállításban olvasható, a Magyar Elektronikus Könyvtár kiállítótermében.