|
Vajda Júlia önmaga által teremtett és egyre tudatosabban felvállalt, új kihívásokkal teli művészi pályájának összetéveszthetetlenül egyéni hangú periódusában készült a festmény. A kép főhangsúlyát adó, lágyan érintkező három vízszintesen áramló sáv a vízre, földre, égre osztott tájkép és egy ismeretlen szabályok alapján felvázolt prehisztorikus térkép képzetét egyszerre keltheti fel. A középső mezőben a narancs, szürkéskék, tört fehér és fekete elhalkuló és felerősödő, megszakadó vagy semmibe vesző, szabálytalanul hullámzó vonalak, és az alig érzékelhető, strukturált sziget-foltok különös törvényeknek engedelmeskedő ritmusai az eleven, vibráló létezés suttogó nyüzsgésévé alakulnak. Érzékelhető, hogy e rebbenő vonalakból fölépülő szituáció törékeny, melyet egy ismeretlen erő egy pillanat alatt átrendezhet. A festmény egyetlen súlyos pontja az alsó sáv bal oldalán megjelenő két fekete háromszögből álló, baljóslatú alakzat, mely mintha éppen vontatottan vonulna át a kép előterében.
Azt, hogy mennyire tudatosan, határozott, dualisztikus világszemlélet talaján állva kezeli ezeket az elemeket a művész, a pályájának különböző periódusaira visszatekintő írásában olvashatjuk:"... a valóság egyik pólusát akartam megragadni: a feminint (vízszintesek, szőtt formák, vonalhálózat - lágy , vízszerű, hideg, passzív.) Ezt követőleg inkább a lét maszkulin pólusát akartam kifejezni: ( diagonális, kör, geometria - tüzes , szilárd, aktív)."
|
