|
Szőnyit a húszas évek közepétől kezdve egyre inkább tisztán festői kérdések foglalkoztatták, figyelme fokozatosan tisztán kompozicionális problémák felé fordult. Az évtized második felében készült tájképeken eleinte a képmélység mind hangsúlyosabb érzékeltetésére koncentrált, amelynek új eszközeivel kezdett kísérletezni: a különböző, síkszerűen lapos térrétegek egymásba-szerkesztését a kompozíció vázát meghatározó, geometrizálóan tördelt kontúrvonalak segítségével valósította meg. A Behavazott táj című képen még egy jellegzetes fogással találkozunk, amelyet Szőnyi későbbi képein is rendszeresen alkalmazott: a kép széléhez közeli motívumokat nem futtatja ki a vászon széléig, nem vágja el őket, inkább merész ívben meghajlítja, "felkunkorítja" őket, mintha a kép középpontjának centripetális ereje kényszerítené őket erre a deformálódásra, akárcsak a Dunakanyar Zebegénynél című képen a fa körül kavargó ecsetvonásokat.
|
