|
A tájhoz mindig elfogultságmentesen és alázattal közeledő művész legelső műveitől kezdve a képszerkezet tisztaságára és egyszerűségére törekedett. Hamar megtalálta a karakterének és gesztusainak leginkább megfelelő átlós kompozícióit, mely rejtett vagy nyíltabb formában, számtalan variációban sok művén, így a pipacsos képein is visszatér. Itt is lejtős domboldalt látunk, mint a Majálison, vagy a megdöbbentően tömör megfogalmazású Hóolvadáson. De újabb kompozicionális bravúr, hogy a festő az ösvény kanyarodását követő virágok karéjának gyújtópontjába, a kép szélére helyezte a felfelé haladó figurákat, melyek így kis méretüktől függetlenül is uralják a természetet.
Szinyei Merse 1895-től kezdve festett pipacsos tájképeket, melyekkel ifjúkori színálmait folytathatta. Mint az impresszionisták közül főként Monetnek, a magyar festőnek is feltűnt, hogy az élénk színű pipacsokkal teletűzdelt mezők piros-zöld kontrasztja fantasztikus vibrálást eredményez az arra járok szemében. A festményen rögzített tájat és alakot körülvevő levegő napsütötte remegése nem engedi kibontakozni az egyes részletek rajzosságát. Ily módon minden képelem - világító színereje ellenére is - engedelmesen belesimulhat az egységes látvány harmóniájába. Az 1902-ben Jernyén festett pipacsos kép a legkiérleltebb az összes változat közül és ez adja vissza leginkább meggyőzően a magyar táj derűs nyári arculatát.
|
