|
Szántó Piroska sokarcú művészetének egyik, életét átszővő, jellemző vonulata a temészettel kialakított, egyre bensőségesebbé váló kapcsolatából ered. Rajzain és pasztelljein a 1940-es évek elején tűnnek fel először hajladozó kukoricák és napraforgók, mint a művek főszereplői.
Majd őket követik a friss tormalevelek, virágzó és érett mákok, fodrozódó kelkáposzták. A közelről szemlélt sarjadó és hervadó vegetációban azonban nem pusztán csak a levelek, szárak és indák szeszélyesen szép rajzolatának megörökítése vonzza a művészt, hanem érzelmi, hangulati rezdüléseinek megtestesítőit látja bennük. Az élmény mélyen gyökerezik: félárvaként, mostoha körülménynek között nevelkedik Kiskunfélegyházán. Sokat kóborol egyedül a város környéki puszta határban, ahol a jelentéktelennek tűnő növények mindennapi, apró változásai felerősödnek, antropomorfizálódnak a magányos gyermek lelkében. Ezeket az emlékeket hozhatja felszínre Vajda Lajos elszáradt, korhadó gyökerek ihlette, kései grafikáival való találkozás. A negyvenes években a háború okozta kiszolgáltatottság és félelmek így öltenek testet a vihar gyötörte, száradó kukoricákban, fagytól megfeketült tányérú napraforgókban. Ezek az élmények visszhangzanak a Rózsaszínű hold II. c. pasztelljének a nyirkos, ködös levegőt érzékeltető, megnevezhetetlen szorongásokról valló, sejtelmesen kusza kompozíciójában is, mely egyben az elkövetkezendő tragikus évek intuitív előérzetét is hordozza.
|
