|
Pór 1911-ben festette a Vágyódást. A képen három aktfigura látszik. Baloldalt dúsan redőzött drapérián, michelangelói nőalak fekszik, egy csonka fatörzsnek támaszkodva. Középen térdeplő, a nő felé csavarodó, kezét magasra tartó férfi (kezében eredetileg virágszál volt), jobbra álló férfiakt. Mindhárom figura gazdag izomzatú, robusztus felépítésű. Látszólagos nyugalmuk feszültséget takar. Első pillanatra statikus állapot jellemzi a csoportot. Csak a középső figura végez némi mozgást, ezzel mintegy összekapcsolva hármuk együttesét. A női alak felemelt karjának gesztusát átveszi a középső, féloldalt forduló figura, és ez a mozdulatsor az álló férfi keresztbe font két karján hal el. A föld, a háttérben a dombok, az égen a felhők, a csonka fák, egyforma hangsúlyozással, plasztikusan vannak megformálva. Igen érdekes a kép színvilága. Egy korabeli kritika szerint a kép színszegény, vagy másképpen kifejezve: túlságosan formadús a színesség hátrányára. A festő lemondott a színek játékáról, miként az egyéni vonásokról is, ezzel jelezni kívánva, hogy nem egy konkrét jelenetet láttat. Ennél sokkal általánosabb érvényű a mondanivalója, egy más valóság síkján szárnyal. A kép nyilvánvalóan szimbolikus jelentésű, de tartalma nem egyértelműen oldható meg. A két férfi bizonnyal önmagával is azonosítható; az időbeli egymásutániság két fázisát látjuk. Kapaszkodót adhat a kép értelmezéséhez maga a cím is: Vágyódás tiszta szerelemre. Nem egyértelműen földi szerelemre kell gondolnunk; lelki vonzalom, szellemi vágyakozás, inkább az elérhetetlen iránti törekvésre. Pór az új embert, annak idealizált típusát akarta benne megteremteni.
|
